Írta: Marinov Iván
Tartalom:
Ciprusi békefolyamat: gordiuszi csomó?
A konfliktus háttere
A válság kronológiája
Felhasznált források
Ciprusi
békefolyamat: gordiuszi csomó?
Ciprus megosztottsága a mai napig megoldatlan probléma, pedig a béketeremtéssel próbálkozott itt az ENSZ-en és az EU-n kívül az amerikai diplomácia sokáig „legyőzhetetlennek” tartott képviselője, a boszniai béketeremtő Richard Holbrook is, sőt, újabban az orosz diplomácia is egyre erőteljesebben ajánlkozik közvetítőnek.
Ciprus békéje, a sziget újbóli egyesítése több okból is igen fontos a világnak, különösen annak nyugati felének. Egyrészt - a sziget megosztottságának elismerésével - nem szeretnének sem példát állítani, sem pedig hivatkozási alapot adni az erőszakkal létrehozott, etnikailag homogén állam híveinek (ld. délszláv térség), másrészt pedig annak sem nagyon örülnének, ha egy alig 10 ezer négyzetkilométernyi kis sziget miatt veszélybe kerülne az egész Észak-Atlanti Szövetség jövője. Mert, és ez a ciprusi válságkezelés egyik legkényesebb kérdése, mind a görög cipriótákat támogató Görögország, mind pedig a sziget északi részén élő törököket babusgató Törökország tagja a NATO-nak, sőt, Görögország az Európai Uniónak is. Éppen ez az, ami miatt a külvilág nem teheti meg azt, hogy nyíltan az egyik oldalra áll, és ezért forszírozza évtizedek óta mindenki a két nép közötti megegyezést, kompromisszumot. De miről is van szó tulajdonképpen, mi a háttere a ciprusi görögök és törökök több évtizedes szembenállásának?
A
stratégiailag igen kedvező fekvésű, földközi-tengeri kis sziget csaknem
háromszáz évnyi török uralom után, 1878-ban került brit befolyás alá, és
egészen 1960-ig koronagyarmat is maradt. Ciprus az 1959-ben keltezett háromhatalmi
(Görögország, Törökország és Nagy-Britannia) szerződés megkötése után nyerte
el függetlenségét, azzal az aprócska kikötéssel, hogy területén továbbra
is állomásozhatnak a brit hadsereg katonái. Az újdonsült állam alkotmányában
rögzítették a szigeten élő két nép, a többségben lévő ciprusi görög közösség
és ciprusi török kisebbség hatalomból való részesedését (70 % görög, 30
% török), valamint - a görög ciprióták Athénhoz való közeledését megakadályozandó
- megtiltották az enosist, azaz a sziget Görögországhoz való csatolását.
Az alkotmány enosisra vonatkozó passzusa igen heves ellenkezést váltott
ki a görög ciprióták részéről, ami leginkább terrorszervezetük, az EOKA-B
(Ethniki Organosis Kyriakou Aganos - Ciprusi Harcosok Nemzeti Szervezete)
egyre erőszakosabb akcióiban nyilvánult meg. Az új állami berendezkedést
azonban nemcsak görög, hanem török részről is igen kemény bírálat érte:
a török ciprióták nem elégedtek meg a kormányszervekben, közhivatalokban
és a katonaságban nekik szánt 30 százalékos kvótával, és a görögökével
azonos hatalmat követeltek.
Az állandó ellenségeskedés 1963 decemberében, azaz alig néhány évvel a történelmi megegyezést követően nyílt töréshez vezetett: a Makariosz érsek vezette görög ciprióták - a török kisebbség képviselőinek kizárásával - egyszerűen felszámolták az ország kettős felépítését, és szinte minden téren korlátozták a török lakosság jogait. Az új, tisztán görög kormány hatalomra jutása után a ciprusi törökök helyzete lényegesen megromlott. A jelentős túlerőben lévő görögök fegyveres támadásainak következtében sok töröknek csupán egyetlen lehetősége maradt: a menekülés. Az enklávékban élő török kisebbség helyzetén az ENSZ 1964-es beavatkozása sem sokat segített; a békefenntartó alakulatok (UNFICYP - United Nations Force In Cyprus) eredménytelennek bizonyultak a ciprusi görögök és törökök közt kitört polgárháború megfékezésében.
Kéksisakosok Cipruson - az első tíz év. 1963 decemberében - a törökök és a görögök közti utcai összetűzéseket megfékezendő - Makariosz elnök úgy határozott, engedélyezi egy vegyes összetételű békehadtest felállítását az országában. A végül is csupán britekből összeálló kontingens vezetésével Peter Young vezérőrnagyot, a ciprusi brit támaszpontok vezetőjét bízták meg. A békefenntartók december végéig létrehoztak egy ütközőzónát, mely a „zöld vonal” nevet kapta (az elnevezés onnan származik, hogy Young a térképén zöld filctollal húzta meg a két népcsoport közti választóvonalat). 1964 márciusában, mikor látszott, hogy a brit katonák egyedül nem tudják kézben tartani a helyzetet, az ENSZ Biztonsági Tanácsa felajánlotta saját békefenntartóit. A világszervezet 186-os rendeletének értelmében 1964 márciusa és áprilisa között 6369 ENSZ-katona érkezett a szigetre, többek közt Finnországból, Svédországból, Angliából, Írországból, Kanadából és Ausztriából. A békefenntartók feladata az ellenségeskedés megszüntetése és a normális élet feltételeinek visszaállítása volt. Az UNFICYP katonáinak helyzetét nehezítette, hogy nem csak a szembenálló török és görög közösség közti harcot kellett megfékezniük, hanem a frakciókra szakadt görög ciprióta politikai élet ellenségeskedéseibe is belekeveredtek. Az 1964 és ‘74 közti időszakban a ciprusi ENSZ-katonák 35 éves küldetésük legnehezebb időszakát élték át.
1967-ben, az athéni puccs után fordulat következett be az addig erősen enosis-párti Makariosz elnök politikájában: a görögországi katonai junta hatalomátvétele után inkább a semlegesség és a törökökkel való megbékélés került előtérbe, mint az anyaországhoz való csatlakozás. Változás történt az ország külpolitikájában is: a nyugati államokkal kialakított kapcsolatok ápolása helyett egyre inkább a keleti blokk országaihoz való közeledés vált jellemzővé, ami persze egyáltalán nem tett jót a sziget nyugati megítélésének. A ciprusi görög vezető azonban az új politikai irányvonal ellenére sem vesztette el társadalmi támogatottságát. Az elnök az 1968-as elnökválasztáson a leadott szavazatok 97 százalékának megszerzésével elsöprő győzelmet aratott az enosis-párti jelöltek felett. Ez természetesen az athéni puccsista Papadopoulos-nak tetszett a legkevésbé, aki leginkább a Georgios Grívas vezette EOKA hatalomátvételének örült volna. De az enosis-pártiak sem nyugodtak bele egykönnyen választási vereségükbe: 1970-ben merényletet követtek el Makariosz érsek ellen, az elnök azonban megmenekült, miként épségben került ki minden, később ellene elkövetett merényletből is.
A ciprusi görögök és a görögországi katonai junta közti „hidegháború” végül 1974 júliusában ért véget, amikor is egy görög katonatisztek által vezetett (és az USA által is jóváhagyott) puccs keretében nacionalista görög ciprióták megdöntötték Makariosz elnök uralmát. A paradox módon éppen az egykori megszálló, Nagy-Britannia fővárosába menekült elnök helyére Nikosz Szampszon került, aki kinevezése után rögtön meg is hirdette a sziget Görögországgal való egyesítését.
Nikosz
Szampszon, a „törökevő” (Portré). Az eredetileg Nikolaosz Georgiadesz névre
hallgató puccsista 20 éves korában, 1955-ben lépett be a brit uralom ellen
harcoló és az enosist támogató EOKA gerillaszervezetébe, itt kapta fedőnevét,
a Szampszont. Az, hogy az eredetileg a Times of Cyprus-nál fotóriporterként
tevékenykedő Georgiadesz „másodállásban” könyörtelen terrorista, nem sokáig
maradt titokban, hiszen az újságírói vénával megáldott Szampszon néha nyíltan
is eldicsekedett rémtetteiről. 1956-ban a fotóriportert illegális fegyvertartásért
halálra ítélték, ám ezt később életfogytig tartó börtönbüntetésre módosították.
Szampszon 1960-ban - az általános amnesztiának köszönhetően - szabadult,
és rögtön hozzá is látott korábbi tevékenységeinek folytatásához, az újságíróskodáshoz
és a terrorizmushoz. Még szabadulása évében megalapította a „Machi” („Harc”)
névre keresztelt újságját, melyben szemtelenül nyíltan tudósított a britek
és ciprusi „árulók” ellen elkövetett egykori merényleteiről. A britek kivonulása
után Szampszon és fegyveresei, a „zöldsapkások” a várva várt nagyhellén
egyesülést hátráltató másik népcsoport, a törökök ellen fordultak. A nikosiai
elővárosban, Omorphitában elkövetett akcióiról egyszerűen csak „Omorphitai
Mészárosnak” (egyesek által csak „Törökevőnek”) nevezett Szampszon 1969-ben
- az EOKA egykori tagjaiból - megalapította a „Haladás Pártot”, melynek
színeiben 1970-ben bekerült a ciprusi képviselőházba. A párt jelszava,
a „Halál a törökökre” sokat elárult annak célkitűzéseiről.
Egy évvel később hazatért Ciprusra Szampszon rég nem látott barátja, az 1967-ben kiutasított egykori EOKA vezető, Grívasz, és megalakította az EOKA-B-t, melynek soraiból természetesen Szampszon sem hiányozhatott. 1974 májusában, egy születésnapi parti hevében Szampszon barátai előtt ünnepélyesen bejelentette: hamarosan megdönti Makariosz elnök uralmát és teljesíti történelmi küldetését: Ciprust csatolja Görögországhoz. Hogy Szampszon be volt-e avatva a puccsba, vagy csupán a parti „eufórikus” hangulata hozta ki belőle a szónoklatot, nem tudni, egy azonban biztos: amikor a görög tisztek által végrehajtott puccs keretében megdöntötték Makariosz érsek uralmát, ő került az egykori elnök helyére.
Szampszon ígéretét azonban már nem tudta teljesíteni, Törökország ugyanis - Rauf Denktas, ciprusi török vezető kérésére, hivatalosan az 1960-as alkotmányra hivatkozva - csapataival partra szállt Cipruson, és az augusztus 16-áig tartó hadművelet keretében elfoglalta a sziget csaknem 40 százalékát. Szampszon elmenekült, de 1976-ban elfogták őt, és 20 éves börtönbüntetésre ítélték. Fogságából 1979-ben szabadult, amikor is arra hivatkozva, hogy egészségügyi kezelésre szorul, külföldre száműzték őt.
Az inváziót követően a tisztogatási módszerek egyáltalán nem voltak finomabbak, mint a ‘63-as puccs után, a különbség csupán annyi volt, hogy ez alkalommal főképp a görögöknek kellett menekülniük. A török intervenciót követően több mint 200 ezer, a sziget északi szegletében élő görögnek kellett elhagynia otthonát, ahová a mai napig nem térhettek vissza; házaikba, földjeikre a török hatóságok több tízezer (egyes források szerint csaknem százezer) anatóliai törököt telepítettek be. S bár az ENSZ a lehető legkeményebben elítélte a török hadsereg akcióját, az intervenciót (megszállást?) követően a sziget megosztottsága állandósult.
Ciprus,
a félbevágott sziget. A „zöld vonal” névre keresztelt demarkációs vonal
még ma is csaknem 180 km hosszan fut végig Cipruson, magát a fővárost,
Nicosiát is kettészelve. A zöld vonal két, etnikailag szinte teljesen homogén
területet határol el egymástól: a ma már egyértelműen EU-tag esélyes, görögök
által lakott déli részt és az 1983-ban egyoldalúan kikiáltott, mindeddig
azonban csupán Ankara által elismert Észak-ciprusi Török Köztársaságot.
A határvidékeken szinte mindennaposak a kisebb-nagyobb incidensek: hol
görög fanatikusok törnek be török területre, hol pedig törökök teszik ugyanezt
délen, a görögök földjén. A helyzetet súlyosbítja, hogy sem az athéni támogatással
megerősített görög, sem pedig az Ankara által segített török határőr-alakulatok
nem „gyanúsíthatók” toleranciával, türelemmel, sőt, ellenkezőleg: a nagyobb
incidensek többnyire a demarkációs vonalat őrző katonák túlkapásaiból fakadnak.
1996-ban például egyenesen zavargásokhoz, sőt, kis híján egy török-görög
háborúhoz vezetett az, amikor a török hadsereg egy katonája irgalmat nem
ismerve lelőtt egy görög cipriótát, Szomolosz Szomoloszt, aki a demarkációs
vonalat átlépve megpróbált letépni egy török zászlót. Akkor a nemzetközi
szervezetek egyhangúan elítélték a gyilkosságot, sőt, az athéni kormányfő
egyenesen bűnözőknek kiáltotta ki a ciprusi török hadsereg katonáit.
Kettévágott gazdaság és társadalom. Jelentős a különbség a sziget görög és török része között a gazdasági és szociális állapotok tekintetében is. Míg délen, a görög köztársaságban az idegenforgalomnak és a vonzó adószabályok következtében elszaporodó off-shore vállalatoknak köszönhetően az emberek uniós csatlakozásról beszélnek, illetve abban reménykednek, addig az északi, EU által szankcionált részen egyre kilátástalanabb a lakosság helyzete.
A török inváziót követően jelentősen visszaeső, aztán ugyanolyan gyorsan talpra is álló görög köztársaság gazdaságának néhány mutatója már most megállná a helyét az Európai Unióban. 1998-ban az infláció 2,2 % volt, ami még az igen szigorú maastrichti kritériumoknak is megfelel. A munkanélküliségi ráta alig valamivel volt nagyobb 3 százaléknál, a gazdasági növekedés pedig szintén az igencsak kedvező 4 és 5 százalék között mozgott. Ciprus gazdasága azonban igencsak ingatag lábakon áll, ha azt nézzük, hogy az állandóan rakétatámadásokkal és annektálással fenyegetőző Törökországnak hány napra (illetve rakétára) lenne szüksége ahhoz, hogy egy jó időre leállítsa a gazdaság motorjának számító turizmust. Cipruson ugyanis a GDP egy ötöde az évente csaknem 2 millió turistát vendégül látó idegenforgalomból származik, amely ráadásul a gazdaságilag aktívak legkevesebb egy negyedét foglalkoztatja.
A déli jóléttel ellentétben az északi tartomány kóros munkanélküliséggel küzd. Az infláció - az igen gyenge török lírának köszönhetően - majdnem három számjegyű, a GDP pedig a déli köztársaság hasonló mutatójának harmadát sem éri el, ráadásul amíg nemzetközi embargó sújtja az országot, nem is várható javulás. Egyes vélemények szerint az Észak-ciprusi Török Köztársaság déli szintre való felemelésére több milliárd dollárra lenne szükség, az országot azonban a török anyaországon kívül senki nem hajlandó támogatni, legalábbis addig, amíg a török ciprióta vezetés bele nem egyezik a sziget újraegyesítésébe.
1974 decemberében, az athéni katonai junta bukása után Makariosz érsek visszatérhetett ugyan országába, sőt, még elveszített pozícióját is visszakapta, a sziget újraegyesítése azonban már nem sikerült neki: 1977. augusztus 3-án szívinfarktust kapott és elhunyt. Helyét Szpürosz Küprianou vette át, aki igencsak nehéz örökséget kapott elődjétől: a ciprusi törökök ugyanis 1975. február 13-án egyoldalúan kikiáltották a Ciprusi Török Föderális Államot, még távolabb sodorva ezzel a sziget újraegyesítését.
Eredménytelen
ENSZ próbálkozások a béke érdekében. A ‘70-es és ‘80-as években a felek
közti tárgyalásokba az ENSZ-főtitkár is aktívan bekapcsolódott, és sokáig
úgy tűnt, a világszervezet fejének sikerül közelebb hoznia a két közösség
álláspontját. Az ENSZ főtitkár 1977-ben, majd 1979-ben kicsikart a török
és görög ciprióták vezetőitől egy olyan magas szintű megállapodást, melyben
a felek ígéretet tettek a két tartomány föderális újraegyesítésére, ám
a részletekben és az új állami berendezkedés alkotmányba foglalásában már
nem tudtak megegyezni. Míg a görög ciprióták egy egységes államban látták
Ciprus jövőjét, korlátozott török autonómiával, addig a török ciprióták
legfeljebb egy laza föderális állam létrehozásáról voltak hajlandók tárgyalni,
melyben mindkét felet azonos jog és hatalom illeti meg. Így aztán bármennyire
is igyekeztek a világszervezet békecsinálói, a megállapodás - mivel egyik
fél sem volt hajlandó engedni feltételeiből - csak nem született meg. Sőt.
A törökök, miután látták, hogy a görög cipriótáknak eszük ágában nincs
elismerni föderális államukat, léptek egy merészet, és 1983. november 16-én
kikiáltották az általuk ellenőrzött területek függetlenségét. Igaz, az
Észak-ciprusi Török Államot Ankarán kívül senki nem ismerte el, a kinyilatkoztatás
arra azért mégis „jó” volt, hogy az addig is csupán döcögő békefolyamatot
végképp megakassza; a törökök ugyanis ettől a pillanattól kezdve „államuk”
elismerését kérték a tárgyalások folytatásáért cserébe. Az ENSZ ezek után
többször is csődöt mondott Cipruson: 1984-es és 1986-os megállapodás-tervezete
annak ellenére sem hozta el a sziget lakói számára a békét, hogy J. Pérez
de Cuellár főtitkár mindkét esetben mindkét féllel konzultált, és tervét
e megbeszélések alapján állította össze.
1988 februárjában a baloldali és a liberális erők által támogatott Georgesz Vassziliou lett az ország görög részének elnöke, az ő kormányzása idején nyújtotta be Ciprus pályázatát az Európai Unió felé (1990. július 3.). A felvételi kérelemre a kis ország 1993-ban kapott választ, amikor is az EU közölte Ciprussal, hogy amint megoldja belső problémáit, a közösség kész megkezdeni vele a csatlakozási tárgyalásokat.
Ciprus és az Európai Unió. Ciprus
már a hatvanas évek elején élénk érdeklődést mutatott az Európai Közösség
iránt, és ez a puhatolózás 1972 decemberében egy társulási szerződésben
testet is öltött. A szerződés Ciprus és a Közösség jövőbeli kapcsolatait
két, egymásra épülő szakaszra osztotta. Az első fázis eredetileg 1977.
június 30-áig tartott volna, a második pedig öt évvel az első befejezése
után ért volna véget. A török invázió azonban módosított az eredeti elképzeléseken,
és a közösség az első szakaszt 1986-ig kitolta. Ezt egy tárgyalássorozat
követte, azt pedig 1988. január elsején a kétlépcsős második szakasz beindítása.
A folyamatot szabályozó szerződésben a felek vállalták, hogy a periódus
első tíz évében fokozatosan lebontják az egymás közti kereskedelemben fennálló
mennyiségi és tarifális korlátozásokat, Ciprus átveszi a közösség külső
közös vámjait, az azt követő öt évben pedig megszüntetik a még meglévő
összes korlátozást, ami a tervbe vett vámunió létrejöttéhez szükséges.
Brüsszel egyébként jelentős pénzügyi
támogatásban is részesíti a földközi-tengeri kis szigetet. 1977 óta Ciprus
és az Európai Közösség három pénzügyi támogatásról szóló dokumentumot is
aláírt, összesen több mint 135 millió ECU brüsszeli segélyről. Mindenképpen
érdemes megjegyezni, hogy ebből a támogatásból az EU által el nem ismert
Észak-ciprusi Török Köztársaság is részesedett, igaz, nem olyan mértékben,
mint a görög köztársaság. Az EU egyébként a sziget újraegyesítésének elkötelezett
híve, a közösség államfőinek 1990-es dublini találkozóján a szervezet feltétlen
támogatásáról biztosította a ciprusi „békefelelős” ENSZ-főtitkárt.
Ami a Ciprus és az EU közti politikai dialógust illeti, a két fél képviselői 1989-ben megegyeztek abban, hogy képviselőik félévente találkoznak egymással, hogy megvitassák a Ciprus és a Közösség közti kapcsolatok alakulását. Egy 1992-es döntés értelmében, 12 ciprusi és 12 közösségi parlamenti tag részvételével létrejött egy olyan közös parlamentáris bizottság, melynek első ülésére 1992. március 17-én Brüsszelben került sor. A bizottság legfőbb feladata a két fél közti kapcsolatok koordinálása, illetve Ciprus bevezetése az Unió pénzügyi (Business Cooperation Network), gazdasági (Európai Energia Charta) és egyéb programjaiba (EUREKA, MEDIA).
S bár Ciprus az 1997 decemberében megtartott luxemburgi EU-csúcstalálkozón - görög közbenjárásra - hivatalosan is ígértet kapott a csatlakozási tárgyalások megindítására, a kis sziget felvételéig Ciprusnak és az Uniónak még sok problémát meg kell oldania. A legnagyobb gond persze továbbra is a sziget megosztottságának kérdése, de ezen kívül ott van még hátráltatónak a csatlakozási folyamatból 1997-ben kihagyott Törökország is. A luxemburgi döntést követően a vérig sértett Ankara először a NATO-bővítés megtorpedózásával, majd pedig az észak-ciprusi területek annektálásával fenyegette meg az euroatlanti szövetséget, illetve Ciprust. Igaz, ma már túlvagyunk a NATO-bővítésen, Észak-ciprust sem kebelezte be mindeddig senki, sőt, tavaly óta már Törökország is az EU-jelöltek között van, Ankara azonban továbbra is neheztel a már Luxemburgban finisbe érkező Ciprusra (persze nem csak Ciprus elsőbbsége miatt). Márpedig ha a jó nagy hatótávolságú rakétákkal és a legmodernebb vadászgépekkel rendelkező törökök haragszanak valakire, az nem lehet jó a mediterrán térség idegenforgalomból élő lakóinak.
Az eredménytelen ENSZ kezdeményezések után, a ‘90-es évek második felében az Egyesült Államok is belépett a békéltetők közé. A török-görög ellenségeskedést egyre türelmetlenebbül szemlélő Clinton-kormány térségbeli képviselőjeként azt a Richard Holbrookot nevezte ki, aki előzőleg már jelentős eredményeket mutatott fel a délszláv-kérdés rendezésében. Ezen a terepen azonban még a békecsinálás Jolly-Jokere is kudarcot vallott, ami sikerült (?) Boszniában, nem sikerült Cipruson, majd később - a jugoszláviai bombázások előtt - Belgrádban sem.
Az 1974-es török invázió óta eltelt negyed évszázad egyik „legforróbb” ciprusi ügye 1997-ben pattant ki, kis híján háborúba sodorva két NATO-tagot, Görögországot és Törökországot. A történet úgy kezdődött, hogy a komolyabb légierővel nem rendelkező Ciprusi Köztársaság elhatározta, légtereinek védelmét megerősítendő, légvédelmi rendszert vásárol Oroszországtól. Az Sz-300-as rakétakomplexumért Ciprusnak megközelítőleg 430 millió amerikai dollárt kellett volna fizetnie, az üzlet azonban elmaradt, illetve módosult egy kicsit, Törökország ugyanis azzal fenyegette meg Ciprust, hogy az újonnan vásárolt rakétákat megérkezésük pillanatában megsemmisíti. A törökök haragját az váltotta ki, hogy az Sz-300-as rakéták ugyan valóban védelmi célokat szolgálnak, ám 150 kilométeres hatótávolságuk lehetővé tesz akár egy Törökország felé irányuló támadást is. Az ügy végül - hosszú huzavona és nemzetközi közbenjárás után - úgy oldódott meg, hogy Klerídesz elnök 1999-ben lemondott a légvédelmi rendszer telepítéséről, és arra kérte oroszországi szállítóit, a megvásárolt rakétákat Krétára szállítsák.
Sz-300: légvédelmi vagy támadó rakéták? A Magyar Honvéd írása szerint a szovjet katonai vezetés 1967-ben egy olyan többcsatornás, kis- és nagymagasságú föld-levegő típusú rakétakomplexum kifejlesztésével bízta meg az ALMAZ tudósait, mely tökéletesen alkalmas nagy kiterjedésű célok zonális oltalmazására. A rakéták el is készültek (első változataik az Sz-300P nevet viselték), és az akár 150 kilométeres távolságra is elérő rakéták hamarosan igen kedvelt exportcikké váltak. Sz-300-assal rendelkezik ma már Kína, India is, közvetlen környezetünkben Ukrajna és Szlovákia, és - állítólag - az Egyesült Államok is vásárolt belőlük két darabot, 1994-ben, illetve 1995-ben.
Ciprus eredetileg a török gépek berepüléseitől akarta légterét megóvni ezekkel az igen mozgékony rakétarendszerekkel, ám a sziget vezetői bármennyiszer is elmondták, hogy a komplexumot csak válsághelyzetben kívánják használni, Ankarát és az Észak-ciprusi Török Köztársaság vezetőit nem tudták megnyugtatni. Így aztán Ciprusnak nem maradt más választása, mint a rakétákat Görögországba telepíteni, bár Törökország a krétai szállítást is elfogadhatatlannak minősítette. Ciprusnak ezt a két évig húzódó akcióját sokan politikai ballépésnek könyvelték el, megemlítve, hogy a görög ciprióták erőfitogtató akciójába a csúfos bukás már az első pillanatokban programozva volt.
1999 decemberében az ENSZ újabb próbálkozásának keretében New Yorkba érkezett Glafkosz Klerídesz, ciprusi görög és Rauf Denktas, ciprusi török vezető. A találkozó előzményei nem sok jót ígértek: Denktas Kofi Annan első meghívását el sem fogadta, mivel abban csupán „Mr. Denktas”-ként hívták meg, míg tárgyalópartnere, Klerídesz államfői megszólítást kapott. A török vezetőt csak új meghívók kiküldésével lehetett kiengesztelni, melyekben mindkét felet egyformán, „Őméltóságú Úrként” szólították meg.
Az amerikai „kirándulást” 2000 januárjában egy svájci második forduló követte. Az előzmények itt sem adtak több okot az optimizmusra, sőt, a közvetítők talán még borúlátóbban láttak neki a tárgyalásoknak, mint az Egyesült Államokban. Denktas elnök ugyanis Genfben is „hozta a formáját”: előzetesen lefoglalt szállodai szobáját szinte menekülve hagyta el, amikor arról értesítették őt, hogy „partnere”, Klerídesz is abban a hotelben szállt meg. A tárgyalások egyébként Genfben is úgy folytak, ahogy New Yorkban, azaz a tárgyaló felek itt sem voltak hajlandók egymással közvetlen kapcsolatba lépni, kettejük között Annan főtitkár közvetített. Aki egyébként mindezek ellenére bizakodó, és úgy véli, van esély rá, hogy a ciprusi probléma még ebben az évben megoldódjon.
A szakértők többsége azonban kételkedik ebben, s lehet, hogy igazuk is van. Mert hogyan lehet két embertől elvárni, hogy pontot tegyenek egy majdnem négy évtizede zajló konfliktusra úgy, ha még egymás szemébe sem hajlandók nézni?
1955. Az EOKA nevet viselő görög terrorszervezet megkezdi gerillaharcát a brit megszállók ellen.
1959. Háromhatalmi egyezség Ciprus függetlenségéről. Enosis kizárva.
1960. augusztus 16. A független Ciprusi Köztársaság kikiáltása. A főváros Nikosía, az államelnök pedig III. Makáriosz érsek lesz.
1963. december. Makáriosz elnök alkotmányos puccsa, a török kisebbség jogainak korlátozása. Brit békefenntartók a szigeten.
1964. március-április. Több mint 6000 fős ENSZ kontingens érkezik a szigetre, feladatuk a felek szétválasztása.
1967. Puccs Athénban, katonai junta kerül hatalomra Görögországban. Fordulat Makáriosz politikájában: függetlenség, kelet-európai tömb.
1968. Elnökválasztás Makáriosz fölényes győzelmével.
1969. Szampszon megalakítja a Haladás Pártot.
1970. Sikertelen merénylet Makáriosz elnök ellen.
1971. Az egykori EOKA vezető, Georgiosz Grivasz hazatérése, az EOKA-B megalakítása.
1972. december. Ciprus társulási szerződést köt az Európai Közösséggel.
1974. július 15. Athéni tisztek által támogatott puccs. Makáriosz elnököt száműzik, helyére Szampszon kerül.
1974. július 20. Török csapatok szállnak partra Cipruson, és néhány hét alatt elfoglalják a sziget csaknem 40 százalékát. Több mint 200.000 ezer görög kénytelen elhagyni otthonát.
1974. december 7. Makáriosz elnök visszatér hazájába.
1975. február 13. A török ciprióták egyoldalúan kikiáltják a Török Föderális Államot.
1976. június. Rauf Denktas lesz az új ciprusi török állam elnöke.
1977. augusztus 3. Makariosz ciprusi elnök halála.
1977. szeptember 3. Szpürosz Küprianou lesz az új elnök.
1983. november 15. Rauf Denktas kikiáltja a Észak-ciprusi Török Köztársaságot. Az új államot Törökországon kívül senki nem ismeri el.
1988. február. Georgesz Vassziliou lesz a Ciprusi Köztársaság új elnöke.
1989. március 19. Több mint 5000, Európából és Amerikából érkező nő tüntet a ciprusi ütközőzónában a sziget megosztottsága ellen. Török nők ellentüntetést szerveznek, összecsapásokra nem kerül sor.
1990. A Ciprusi Köztársaság beadja csatlakozási kérvényét az Európai Közösséghez.
1993. február. Gláfkosz Klerídesz lesz a Ciprusi Köztársaság új elnöke.
1994. Az EU athéni nyomásra gazdasági szankciókat rendel el az Észak-ciprusi Török Köztársaság ellen.
1995. április. A ciprusi törökök újra Denktast választják meg.
1996. augusztus. Zavargások egy görög tüntető halála után.
1997. A Ciprusi Köztársaság légvédelmi rakétákat rendel Oroszországtól. Török ellenkezés, majd fenyegetés.
1997. december. Luxemburgi csúcs: Ciprus hivatalosan is a csatlakozás küszöbén.
1998. február 15. Klerídesz újra nyer a választásokon.
1999. A Ciprusi Köztársaság lemond a két éve rendelt rakétákról.
2000. július. Incidens Cipruson
a török hadsereg által. Görögország ENSZ beavatkozást kér.
Angol nyelvű anyagok:
http://www.pio.gov.cy
- Ciprus hivatalos oldala
http://www.ppu.org.uk/wars/n-text/n-europe/cyprus.html
Német nyelvű oldalak:
http://www.schwarzaufweis.de/Nordzypern/Geschichte.htm
(Ha vkinek vmilyen kérdése lenne
a konfliktussal kapcsolatban, a köv. címre írhat Dimitris Pantelinek, az
oldal szerkesztőjének: dpanteli@spidernet.com.cy)
http://www.amnesty.de
- Az Amnesty International éves jelentése Ciprusról, német nyelven.
Magyar nyelvű kapcsolódó anyagok, cikkek:
Somogyi Dorottya: Az EU teljes jogú tagságára való felkészülés nemzetközi tapasztalatai - Ciprus felkészülése az Európai Unióba való felvételre; Kopint-Datorg 1994. október
HVG 1995. április 29. Régi-új elnök Cipruson
HVG 1996. augusztus 24. Tálas Andrea: A nicosiai faló
HVG 1997. január 25. A két mesterlövész
HVG 1997. július 19. Osztás és kötés
HVG 1998. február 21. Emberpróbáló mandátum
HVG 1998. július 25. Keserédes évforduló
HVG 1999. január 9. Fékező mechanizmus
Magyar Honvéd „Az orosz Sz-300-as „sztorija”” című cikke az internetről, másodjára sajnos nem tudtam megtalálni, úgyhogy a pontos címét sem tudom.