A szerzõ archív cikke 1998-ból:

Szudán - Etiópia - Eritrea: Reálpolitika izomból

Lassan fél éve annak, hogy az Egyesült Államok bombázta Szudánt , mivel az amerikai hírszerzés tudomására jutott, hogy az iszlám vezetés alatt álló ország egyik gyógyszergyárában biológiai fegyvereket állítanak elõ.  Egyes megfigyelõk szerint ez a támadó politika akkor a visszájára sült el: az addig politikailag izolált iszlám államot óriási szolidaritással „ölelte keblére” az arab világ, az USA-t pedig elítélte tettéért. A szudáni vezetés politikai és stratégiai értelemben azóta nemcsak az amerikai bombákból húzott hasznot: kihasználva a szomszédai (ellenségei) között kialakult egyre súlyosabb feszültséget, szövetségeseket keresett, és talált.

E rövid bevezetõ után nem nehéz kitalálni, hogy elemzésem tárgya a szudáni, tágabb értelemben pedig az afrikai politika, melynek fõ jellemzõje, hogy arra a hideg és számító stratégiára épül, amely a diplomáciában Realpolitik (reálpolitika) néven ismert.

 
Szudán (geo)politikai helyzete az elmúlt évek során egy cseppet sem volt kedvezõ. Elõször is a szudáni vezetés számos ellenséget szerzett magának az által, hogy az Öböl-háború idején Irakot támogatta. Az újdonsült ellenségek között volt az Egyesült Államok is, aki a revans legcélravezetõbb módját abban látta, hogy támogatta az Omar el-Besír elnök vezette szudáni kormány hatalmának megdöntését célul kitûzõ gerrila csoportokat, illetve az azoknak háttérbázisokkal szolgáló szomszédos országokat. Az USA illetve a Szudánnal szomszédos államok célja voltaképpen Szudán kiközösítése volt, ezzel egyidejûleg pedig Omar El-Besír rezsimének meggyengítése. Már-már úgy tûnt, hogy az amerikai stratégia célravezetõ lesz, s az iszlám fundamentalista alapokon nyugvó szudáni rendszer bukásra van ítélve, amikor egy váratlan fordulat a szudáni vezetés malmára hajtotta a vizet: a Szudán mellett fekvõ - és a Szudán-ellenes politika stratégiai alapjául szolgáló két legfontosabb afrikai állam - Etiópia és Eritrea hajba kaptak.
Miért olyan fontos az anti-szudáni stratégiában ez a két ország?
Elõször is mindkettõ állam Szudánnal szomszédos. 
Másodszor pedig a Szudán ellen szövetségre lépett, illetve a szudáni vezetésre nézve két legveszélyesebb állam Etiópia és Eritrea. Omar el-Besír gyûlölt ellenségének tekintette  mind Meles Zenawit, Etiópia államfõjét, mind Issayas Afewerkit, Eritrea államfõjét, mivel Etiópia és Eritrea nyújtott segítséget azoknak az anti-szudáni gerilla csoportoknak, melyeknek célja az  Besír-rezsim megdöntése, s amely csapatokat e két országon kívül többek között Uganda, Ruanda és az Egyesült Államok támogat(ott.) A két legnépszerûbb anti-szudáni fegyveres lázadó csoport a John Garang által vezetett SPLA , illetve az NDA (Demokratikus Nemzeti Szövetség ). Azzal, hogy Etiópia és Eritrea összeütközésbe került egymással, a Szudán ellen lázadó fegyveres gerilla csoportok helyzete is kérdésessé vált.
Az Oxfordi Egyetemen 1957-ben politológia diplomát szerzett Sadik al-Mahdi, az NDA egyik tagja (az UMMA párt vezetõje) megértette a veszélyt, s igyekezett elhárítani azt azzal az ajánlattal, hogy elvállalta  a közvetítõ szerepét  (a békítgetést) Meles Zenawi és Issayas Afewerki elnökök között. Mahdi ezen önjelölt kezdeményezése körülbelül annyit ért, mint halottnak az izomlazító sportkrém. A két ország között a feszültség pedig egyre csak fokozódott.

A konfliktus - azonkívül, hogy háborúhoz vezetett - egy pillanat alatt tönkretette a Kartúm (Szudán fõvárosa) elszigetelésére létrejött diplomáciai „találmányokat”, így többek között a két állam által megalkotott IGAD-ot (Kormányközi Hatóság a fejlõdésért) is, amely intézmény az anti-szudáni lázadókat volt hivatott segíteni, illetve Kartúm elszigetelõdését meggyorsítani.
Az Eritrea és Etiópia között kialakult konfliktusnak, illetve  háborúnak köszönhetõen egyrészt az anti-szudáni lázadók igen kényes helyzetbe kerültek, másrészt a szudáni Omar el-Besír vezette rezsim olyan szituációban találta magát , amelybõl a klasszikus Realpolitik taktikáját alkalmazva nagy eséllyel csak nyertesként kerülhet ki.

Mit takar ez a politika? A Realpolitik lényege, hogy alkalmazója minden lehetséges elvet félretéve kizárólag a nemzeti (illetve egy diktatórikus rendszerben nyilván egyéni)  érdekeket tartva szem elõtt ügyesen taktikázva a lehetõ legoptimálisabb elõnyöket csavarja ki a nemzetközi kapcsolatok színpadán. Zárójelben jegyzem meg, hogy az európai történelem két,  a Reálpolitikot kiválóan alkalmazó vezetõt tart számon: a XIX. században Bismarck német kancellárt (a Realpolitik megalkotóját) , a XX. században pedig Sztálint szokták emlegetni a Realpolitik európai mestereként.
El-Besír tehát ehhez a metódushoz nyúlt akkor, amikor Etiópia felé közeledett. Azzal a céllal, hogy megnyerje magának Meles Zenawit, számos olyan lépést tett, amellyel régi ellenségét, Etiópiát, Szudán-baráttá változtatta.
El-Besír elsõ lépésként kiutasította Szudánból az etiópiai menekülteket, s így Nairobiba (Kenya) volt kénytelen menekülni többek között Tuhat Pol , a Mengistu-rezsim egykori tisztviselõje is. Tuhat Pol Szudánból történt kiûzésével  megszûnt az a veszély , hogy Meles Zenawi kormányát egy fegyveres mozgalom (jelen esetben a Tuhat Pol által Szudánból irányított, s Etiópiára stratégiailag veszélyes fegyveres csoport) megdöntse.
De Tuhat Pol a kenyai „kényszer-üdülésével” még szerencsés embernek mondható. Besír ugyanis börtönbe csukatta azt a Haile Meles-t , aki anno szintén Mengistu diktátornak dolgozott (  késõbb Szudánba menekült), s aki  megpróbált a Gonder-régióba  egy szudáni bázissal rendelkezõ gerillacsoportot küldeni Meles Zenawi rendszerének támadása céljából. Gonder régiója stratégiailag igen fontos Etiópiának, ugyanis határos Eritreával, s a lázadók esetleg összejátszhatnak Issayas Afewerkivel. Ezen kívül a szudáni államfõ több etióp menekültet is börtönbe zárt, akik azóta is ott csücsülnek.

Végül Besír a diplomáciai izmait is megmozgatta: Kartúm utasította Fatek Erwa-t, Szudán  ENSZ-követét, hogy Osmar al-Sayeddal, Szudán etiópiai nagykövetével együtt menjenek el Zenawihoz Addisz-Abebába (Etiópia fõvárosa) , s javasolják Zenawinak a szudáni és etiópiai diplomáciai kapcsolatok feljavítását.  Al-Bechir intézkedései és egy ilyen javaslat tulajdonképpen egyet jelent azzal, hogy Szudán szövetségre kíván lépni egykori ellenségével. Ezt a több, mint diplomáciai gesztust az etióp kormányfõ megértette. Zenawi jelezve, hogy hajlandó lenne Szudánnal szövetségre lépni, Kartúmba küldte jobbkezét  , Alemseged Gebremlakot, hogy beszélje meg a szudáni elnökkel a részleteket.Gebremlak és a szudáni államfõ megbeszélésének az eredményei sokat sejtetõek. Etiópia ezentúl nem követeli Szudántól annak a kommandónak a kiadatását, akik Mubarak egyiptomi elnököt akarták Addisz-Abebában meggyilkolni. Az Ethipian Airlines és a Sudan Air újra létrehozza a Kartúm és az Addisz-Abeba közötti közvetlen légi járatot. A szudáni és az etiópiai kormány megtagadja a segítségnyújtást azon fegyveres csoportoknak , akik a másik kormány ellen lázadnak , illetve nem fogadja be a másik országból érkezõ (politikai) menekülteket sem. Ez utóbbi megállapodás betartása Etiópiának várhatóan elég nehéz feladat, ugyanis szép számmal tartózkodnak anti-szudáni fegyveres csoportok Etiópia területén. (Egészen pontosan Welega régió Asosa városában, valamint Etiópiai észak-keleti részében fekvõ Metema és Shehdi városokban.)

A két - egykoron ellenséges - állam  megállapodásának hallatán az Egyesült Államok egy elég gyatra lépésre szánta el magát: David Shinn, Etiópia amerikai nagykövete Metemába és Shehdibe látogatott, ahol jelezte az SPLA-nak , hogy Etiópia nem hagyja õket cserben. David Shinn ezen akciója természetesen teljesen hiteltelennek bizonyult az SPLA szemében, mivel Etiópia kerek perec megtiltotta nekik, hogy támadást indítsanak Szudán ellen Etiópia területén, azaz a lázadókat megfosztották az etióp segítségtõl.
Ettõl függetlenül Etiópia nehezen tudja betartani a megállapodását Szudánnal, mivel számos akadályba ütközik. Az egyik ezen akadályok közül Etiópia és Szudán földrajzi adottsága: a két ország között olyan hosszú a határvonal , hogy annak ellenõrzése komoly erõfeszítésekkel jár. (Nem valószínû, hogy egy éppen háborúban álló ország olyan helyre koncentrálja a katonai erõit , ahova közvetlen nemzetbiztonsági érdekei nem kívánják meg.) A másik Etiópiát akadályozó tényezõ, hogy elképesztõ mértékben függ az USA támogatásától. Márpedig Washingtonnak pontosan az ellenkezõ célkitûzései vannak, mint amilyen külpolitikát folytat most Etiópia.

Mindemellett Etiópia támogatja Eritrea belsõ ellenállóit az Asmera (Eritrea fõvárosa) elleni harcban, hogy azok buktassák meg az „Issayas-klikket”. Eritrea belsõ ellenállói és Etiópia között tulajdonképpen Szudán közvetített, ugyanis Meles emberei Kartúmban találkoztak az Eritreai Nacionalista Szövetséggel , melynek az Eritreai Iszlám Üdvözlet Frontja is tagja.
Szudán etiópiai közeledésének sokadik jele az is, hogy már nem vádolja Etiópiát azzal, hogy Ugandával és Ruandával ellene szövetkezett. Besír reálpolitikájának pontosan az a lényege, hogy az engedményekkel és a Meles rezsimét támogató intézkedéseivel minél inkább lekötelezze és maga mellé állítsa egykori ellenségét. Etiópiának ugyanakkor kevés választása marad, egy háborúban ugyanis szövetségesre van szüksége. Csak feltehetõleg azt sajnálja az etióp vezetés, hogy ebben a Szudánnal bratyizós külpolitikában elveszti az Egyesült Államok patronálását.

Ami az SPLA-t illeti, ennek a játéknak õk mindenképpen csak a vesztesi lehetnek. Azzal, hogy Etiópia lemondott a támogatásukról, az anti-szudáni lázadók roppant kellemetlen helyzetbe kerültek. Ennek egyik következménye, hogy Szudán visszafoglalta Liriát, amely Torit és Juba (déli fõváros) között található, s amelynek stratégiailag nagy szerepe van mind a lázadók, mind pedig a szudáni vezetés számára. Szudán ugyanakkor azokat a lázadó csoportokat is mozgósította az SPLA ellen , akik régebben már szakítottak az SPLA-val, hogy vágják el az SPLA vonalait Ugandában. (Ilyen feladattal bízták meg például a Riak Machar által vezetett Lord’s Resistance Army-t.)
 

 Az afrikai szövetségi rendszer mindeközben átalakult, és két blokkra oszlott.
Az egykor hõsként üdvözölt Laurent-Désiré Kabila (Kongó) szakított régi szövetségeseivel, Kampalával (Uganda) és Kigalival (Ruanda), s most Zimbabwéhez, Namíbiához, Angolához, valamint Csádhoz közeledik, ez utóbbi államokat támogatja. Õk alkotják az egyik hatalmi tömböt , a másik oldalon pedig Uganda és Ruanda szambázik.
El-Besír  - látván az afrikai hatalmi átrendezõdéseket -  jó alkalmat talált arra, hogy szövetkezzen Kabilával, ezzel gyengítve Ugandát. A szudáni államfõ közel kétezer szudáni katonát küldött Kongó észak-keleti részébe , hogy azok Kabila oldalán harcoljanak az ugandai csapatok és az SPLA ellen.
Besír külpolitikája ugyanolyan számító, mint amilyen egyértelmû: ezzel a gesztussal akarja megnyerni Kabilát, s így két legyet tud egy csapásra leütni, hiszen mindez jó alkalom neki arra, hogy az SPLA ellen ezen a fronton is felvegye a harcot. A Kabila és Besír között kialakuló diplomáciai románc legékesebb példája, hogy Kabila tavaly szeptember óta már két alkalommal is járt Kartúmban.
Tény, hogy Bechir még nem érte el a célját, de annyit minden bizonnyal sikerült elérnie, hogy a Szudán hosszú ideje tartó izolációjának véget vetett, s ha barátokat nem is , de szövetségeseket mindenképpen talált magának.

Eritrea számára sem érdektelen  az afrikai  hatalmi átrendezõdés. Líbia és Egyiptom ugyanis Eritreiához közeledett, amiért az eltávolodott Izraeltõl. (Bár még nem tagja az Arab Ligának.) Továbbá Jemennel is megbarátkozott azzal, hogy elfogadta a Nemzetközi Bíróság azon döntését, amely Jemennek adta az Eritrea által erõszakkal elfoglalt Hanis szigeteket a Vörös-tengeren. Ezzel Etiópia békét tudott kötni a számára stratégiailag fontos Jemmennel.
Eritrea és az Egyesült Államok kapcsolata is érdekesen alakul. Bár Washington semlegesnek tekinti magát az Asmara kontra Addisz-Abeba háborúban, furcsa módon (stratégiai okokból) inkább Etiópia felé húz, így Issayas Afewerki joggal azt hiszi, hogy országát cserben hagyták az amerikaiak.  A szituáció mindenesetre különös, ha azt vesszük figyelembe, hogy az amerikai külpolitika eddig csak ütõkártyát adott a szudáni elnök kezébe. Emlékezzünk csak arra, hogy a fél évvel ezelõtti amerikai bombázások miatt az arab világ elvben Szudán mellé állt, s elítélte az amerikai katonai akciót. S most, amikor az USA hanyagolja Eritrea-t, nem csoda, hogyha Issayas olyan anti-izraeli erõkhöz közeledik, mint például Líbia.

Az etiópiai vezetõk pedig egy kötéltánc-politikával próbálják megoldani külpolitikai ambivalenciájukat, aminek lényege, hogy Meles Zenawi Szudánnal akar barátkozni, de szeretné emellett megtartani az amerikai kapcsolatot is. Azt a kapcsolatot, amit az amerikaiak (eddig) csak azért tartottak fent, mert Etiópiát megfelelõnek találták az anti-szudáni akciójukhoz. Meles Zenawi szemei tehát két irányba kacsintgatnak: egyik szemével Besír felé szemezget, hogy hajlandó vele közremûködni, a másik szemével pedig Washingtonnak  jelzi, hogy Szudánhoz való közeledése nem jelenti azt, hogy a fontos kérdésekben azonosak a vélemények. Ez az etióp külpolitika amilyen gyenge önigazolás, olyan gyenge garancia az amerikaiak számára, látván a szudán-etióp megállapodások eredményét.

Most pedig térjünk rá Szudánra, illetve Besír lehetséges esélyeire!
Szudán belpolitikai helyzete az etióp külpolitikához hasonlítható, magyarán ambivalens.
Az Ash-Shifa gyógyszergyár ellen elkövetett amerikai bombázások következtében a nép Besír iszlámista  kormánya felé közeledett ugyan, azonban a Besír kormánya által elõidézett gazdasági válság, illetve a kormány harcai a lázadók ellen délen, elégedetlenkedésekhez vezetnek. Eritrea - kihasználva a szudáni belpolitikai helyzetet - segítséget ígért a belsõ ellenzéki pártoknak, ha azok megdöntik a szudáni vezetést. Besír úgy próbált az Issayas-gesztusra reagálni, hogy  a Mohamid Ibrahim vezette Kommunista Párt kivételével  jóváhagyta az ellenzéki pártok legális mûködését. De minden bizonnyal Besír e nagylelkû ajánlata nem gyõzi meg a szudáni  ellenzéket, akiknek inkább Issayas ajánlata szimpatikusabb. Röviden: bármennyire is ügyesen alkalmazza Besír a reálpolitikát a szudáni külpolitikában, a belpolitikában a feszültségek egyre csak fokozódnak.

Kartúm lehetõségei tehát külpolitikaiak: régen minden oldalról körbe volt véve ellenséggel, ma pedig új (érdek)barátokra, szövetségesekre talált, ezzel párhuzamosan pedig az amerikai Szudán-ellenes politika csõdbe ment.  Megdõlni látszik továbbá az az amerikai nézet is, miszerint a térség problémájának forrása Szudán. Ha ugyanis szemügyre vesszük a térség országainak külpolitikáját, akkor jól láthatjuk, hogy (kül)politikai döntéseikben nem az elvek, hanem a geopolitikai érdekek a meghatározóak.  Szudán politikája tehát nem amiatt olyan amilyen, mert a Besír vezette kormány a szélsõséges iszlám fundamentalista vonalat képviseli, hanem azért, mert az afrikai nemzetközi kapcsolatok a reálpolitikára szocializálják a legtöbb afrikai országot. Az amerikai típusú wilsonista politika ismeretlen fogalom arrafelé.

Az afrikai reálpolitikát izomból csinálják, úgyhogy a béke és a stabilitás semmiképpen sem holnap köszönt rá a fekete kontinens népeire...

Dezsõ András
 
(A cikk eredetileg a Zoon Politikon külpolitikai magazinban jelent meg.)