Angolai polgárháború, mindhalálig...

Angolában a békén kívül mindent meg lehet szokni. Főleg a 25 éve dúló polgárháború okozta szőrnyűségeket: a frontokon elesett katonák, a csótányokon élő nyomorultak látványát. És a háborút örökéletűvé varázsoló gyémántokat...


1999 március 20-án az ENSZ Angolai Megfigyelő Missziója (MONUA) szerény ceremónia kíséretében végleg elhagyta a néhai portugál gyarmatot. A MONUA a luandai kormány kérésére vonult ki az országból, mivel az angolai hatóságok és a Jonas Savimbi vezette Nemzeti Szövetség Angola Teljes Függetlenségéért (UNITA) gerillaszervezet között 1998 decemberében újra kirobbantak a harcok, s ezúttal az UNITA véresebb és intenzívebb harcokba kezdett, mint azelőtt valaha is. Jóllehet a polgárháborúnak éppen az UNITA és az angolai kormány között 1994-ben aláírt, nemzeti egységkormányt, alkotmányozó parlamentet és közös védelmi erő létrehozását célul kitűző lusakai békemegállapodásnak kellett volna véget vetnie, nem így történt. Jonas Savimbi gerillái éppen akkor indítottak soha nem tapasztalt erejű támadásokat a luandai kormányerők ellen, amikor azok a lusakai békeegyezményben leírtakat igyekeztek megvalósítani. Márpedig egy valamirevaló békeszerződést mindkét szembenálló félnek be kellene tartania. Mivel az UNITA erre nem hajlandó, a békefolyamatok felügyeletéért Angolában tartózkodó MONUA nem tudja ellátni feladatait az UNITA egységei által elfoglalt területeken. Ezért látta indokoltnak a luandai vezetés az ENSZ missziójának elbocsátását.


A vég kezdete

1988 december 22-én az ENSZ égisze alatt egyezett meg Angola, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Kuba és Dél-Afrika New Yorkban. A New York-i megállapodás értelmében Angolából kivonultak a dél-afrikai és a kubai csapatok. A portugál Bicesseben, a „trojka” (USA, Oroszország, Portugália) segedelmével 1991-ben aláírt békeszerződés felügyeletét az érintett felek az Egyesült Nemzetek Szervezetére (ENSZ) bízták. A békeszerződésben a felek többek között rögzítették, hogy általános szabad választásokat tartanak, valamint nemzeti hadsereget hoznak létre, miután mind az UNITA-t, mind a kormánycsapatokat feloszlatják. A két fél abban állapodott meg, hogy a szembenálló csapatok „munka” nélkül maradt katonáit együttesen integrálják a nemzeti hadseregbe.

Ebben az időszakban az Angolai ENSZ Ellenőrző Küldöttsége (UNAVEM) is úgy látta, hogy a körülmények megfelelőek az általános és szabad választás kiírására. Az 1992 szeptember 29-30-ai választásokon az ország 91%-a aktivizálta magát. A hivatalos adatok szerint 4.82 millió szavazó járult az urnákhoz. Dos Santosra a szavazók 49.57%-a, Jonas Savimbire pedig 40.07%--a tette le a voksát. A parlamenti választásokat szintén az MPLA nyerte meg, 53.74%-ot szerezve meg. Az UNITA a szavazók 34.10%-át nyerte meg. Az MPLA így 129, az UNITA 70 képviselőt delegálhatott a Nemzetgyűlésbe. Tíz másik párt összesen 21 széket szerzett. Jonas Savimbi a választási eredményre úgy reagált, hogy visszahívta tábornokait a nemzeti hadseregből és kivételesen kemény offenzívába kezdett, a térség kétharmadát meghódítva. Ennek kapcsán Margaret Anstee, a főtitkár képviselője úgy nyilatkozott, hogy a nemzetközi közösségek nem mutattak határozott érdeklődést az angolai problémák megoldására, így Angola a „hidegháború árvájává vált.” (Anstee egy nagy terjedelmű könyvet írt erről Orphans of the Cold War címmel, amit 1996-ban a New York-i St.Martins Press adott ki.) Az UNAVEM ekkor már tisztán látta, hogy csupán néhány száz ember nem tud százötvenezer hadviselőt leszerelni. Amikor 1994-ben megszületett a lusakai megállapodás, az ENSZ - tanulva a 92-es példából - hajlandó volt finanszírozni a cikk elején említett, közel nyolcezer emberből álló MONUA-t, azaz az ENSZ angolai megfigyelő küldöttségét.

A lusakai egyezménytől (képünkön) annak ellenére is sokat vártak, hogy Savimbi nem volt hajlandó aláírni. Látván Savimbi naivul érthetetlen makacsságát, az USA - a néhai marxista luandai rendszer irányában mutatott hosszú év ellenségeskedés után - 1993 májusában végül felvette Luandával a diplomáciai kapcsolatokat. A luandai kormány is lépett, s bejelentette: csatlakozik a piacgazdasághoz. Tekintettel arra, hogy az országot szinte teljes mértékig tönkretette a háború, a kormány a nemzetközi közösségek pénzügyi támogatását kérte, amely - az élelmiszertámogatás és az olajbefektetések kivételével - nem érkezett meg. De a legnagyobb probléma mégis az volt, hogy az amerikaiak továbbra sem gyakoroltak nyomást a lázadókra. Sőt, a lusakai egyezmény protokolljainak alkalmazását ellenőrző „trojka” megfigyelői és az ENSZ bátorítására számos engedményt tettek az UNITA-nak. A kormányt pedig arra kötelezték, hogy határozza meg a Jonas Savimbinak szánt különleges státuszt. A végtelennek tűnő megegyezés lehetővé tette, hogy módosítva az Alkotmányt, Jonas Savimbinek juttassák az elnök-helyettesi posztot, de az ajánlatot az UNITA főnöke néhány hónappal később elutasította. Mivel Luanda a békére törekedett, rengeteg követelésében engedtek Savimbinak. Ezek közül a legszélsőségesebb Savimbi azon kérése bizonyult, hogy biztosítsanak számára négyszáz testőrt.

A békefolyamatok tekintetében a legjelentősebb lépésnek az tekinthető, amikor az angolai vezetés elfogadta, s 1997 áprilisában az UNITA-val közösen megalakította a Nemzeti Megbékélés Egységének Kormányát (GURN).Tette ezt annak ellenére, hogy a lázadó mozgalom egyetlenegy - általa erőszakkal elfoglalt - területet sem adott át. Holott a lusakai egyezmény kikötötte az állami hatóság egész országra kiterjedt befolyását. 1998 márciusában, az 1994 óta második „teljes lefegyverzés” alkalmából a lázadó mozgalomnak engedélyezték, hogy a fővárosban irodát nyitva, „polgári” pártként végezze aktivitását.

Az UNITA makacssága ugyanannyira aggasztó volt, mint az újrafegyverkezésére mutató újabb jelek. Ettől függetlenül sem az angolai hatalom, sem a „trojka”megfigyelői nem adták fel kettős játékukat. A MONUA például formálisan nem vitatta, amikor „kéksapkásainak” megtiltották, hogy az UNITA által ellenőrzött repülőtereket ellenőrizzék, márpedig a Biztonsági Tanács 1997-es szankciója tiltotta a lázadók által ellenőrzött reptereken folytatott kereskedést. Az ENSZ továbbá annak a repülőgépszerencsétlenségnek a nyomozati eredményét sem hozta nyilvánosságra, amelyen az Abidjan felé utazó Alioune Blondin Beye főtitkár képviselő utazott. Ezenkívül az ENSZ annak a támadásnak a vizsgálódásában sem jutott egyről-kettőre, ami 1998 decemberében és 1999 januárjában történt: két, az UNITA által ellenőrzött területek felett repülő szállító repülőgépet lőttek le. Az incidens során huszonhárman vesztették életüket, s a felelősöket sem sikerült megtalálni, mivel Luanda és az UNITA egymásra mutogattak, az ENSZ tényfeltáró bizottsága pedig csak január végén jutott el a merénylet színhelyére. A helyszínen megállapították, hogy a gép farokrésze a belövések következtében leszakadt, a roncsok között pedig már hiába keresték a fekete dobozt, mivel azt valószínűleg kiszakították a helyéről. Mindenesetre akárki is felelős a gépek lelövéséért, sem a luandai kormány, sem Savimbi csapata nem látta szívesen Angolában a MONUA-t. Luanda például megvádolta az ENSZ-et, amiért képtelen volt megakadályozni a lázadók újramilitarizálását, holott az UNITA fegyvervásárlási szankciók alatt áll. A kormány szerint az UNITA csak régi, elhasználódott fegyvereket szolgáltatott be, s a leszerelt „katonákat” néhány héttel azelőtt alibiből sorozták be a fiatal fiúk köréből. Az ENSZ-et tették felelőssé azért is, hogy a Luanda által feladott területekre nem élelmiszersegélyt, hanem lezűlött rendőröket küldtek, akik még a megmaradt élelmet is elkobozták a lakosoktól.

1998 júniusában már odáig fajult a dolog, hogy az UNITA nemcsak, hogy megakadályozta, hogy az általa ellenőrzött Bailundóban és Andulóban tapasztalható helyzet normalizálódjon, de további területeket foglalt el, rendőrőrsök ellen intézett támadásokat, többszörösen megszegve az 1994 novemberében megkötött fegyverszüneti megállapodást. A többször megismételt ENSZ-szankciók be nem tartása csak hab volt a tortán: Savimbi több afrikai és európai hálózaton keresztül könnyedén kereskedhetett a gyémántokkal, ami néhány éven belül több millió dollárt hozott Savimbi konyhájára, amit a vezér természetesen fegyverekre költött.

1998 szeptember 2-án Jorge Valentim (egykori magas rangú tiszt az UNITA-ban) négy, a Nemzeti Megbékélés és Egység Kormányában (GURN) résztvevő UNITA-miniszterrel egyetemben, bejelentette, hogy Jonas Savimbit kizárja a mozgalomból. (Ekkor már a GURN a Nemzetgyűlésben székelt, számos UNITA-képviselővel egyetemben.) Valentim ekkor alapította meg az UNITA megújításáért felelős bizottságot, s így született meg az UNITA-R, azaz a megreformált, s legális UNITA. Savimbit időközben a parlament háborús bűnösnek kiáltotta ki, megszakítva mindennemű hivatalos párbeszédet és kapcsolatot az általa vezetett UNITA-val. A dialógus megszakításával a MONUA nem értett egyet. Az ENSZ továbbra is a „politikai megoldás”híve volt, annak ellenére, hogy a jól csengő „párbeszéd” szóval előzőleg semmilyen hatást nem ért el. A luandai vezetést e lépésre az is bátorította, hogy az ex-Zairéban 1998 augusztusában kirobbant konfliktussal Laurent-Désiré Kabila oldalán ringbe szállhatott. Tette mindezt attól tartva, hogy az Uganda és Ruanda által támogatott lázadók felforgatják Kabila kongói rezsimét. A valódi ok azonban az volt, hogy Angola alsó-kongói intervenciója lehetőséget adott a kormányerőknek, hogy bevegyék az UNITA bástyáit.

Közben Savimbi is hadba állította T-77-es orosz gyártmányú páncélozott harckocsiját, és ellentámadást indított a luandai kormány hadserege (FAA) ellen. Eredménnyel. Az UNITA megfutamította a kormánycsapatokat, bekerítve a térség két nagyobb városát, Huambót és Kuitót. Az akkori tudósítások szerint csak az üzemanyag-hiány miatt nem tudták elfoglalni e két települést, de azért így is sikerült romba dönteniük. Ellenben sikeresen elfoglalták az északon lévő Mbanza-Congót, mely nemzetközi reptere miatt stratégiai fontosságúnak számít, továbbá támadást intéztek a Huambo és Mbanza-Congó között félúton fekvő Malanje város ellen is. A lázadóknak az volt a céljuk, hogy az UNITA által ellenőrzött területekről észak felé folyosót nyissanak, elvágva egymástól a fővárosban, illetve a környékén lévő és az északon állomásozó kormányerőket, így a Luanda által ellenőrzött területeket az ország nyugati, tengerparti harmadára szorítsák. Ezzel a hadművelettel kívánta az UNITA elszigetelni a Kongóban (volt Zaire) lévő angolai kormánycsapatokat.

Az UNITA ezen akciói végérvényesen megmutatták a Jonas Savimbi vezette gerillaszervezet valódi arcát: a 94-es megállapodás óta Savimbinek esze ágában sem volt lefegyverezni az UNITA-t. Sőt, a MONUA által erőltetett „politikai megoldások” csak megkönnyítették a lázadók dolgát. Ugyanakkor akarva-akaratlanul is, de a MONUA-nak végül sikerült a mozgalmat megosztania, számos magas rangú UNITA-vezető - a kormány által felkínált politikai karrier reményében - eltávolodott Savimbitól. Ezen UNITA-vezetők számára a lusakai egyezmény egyben megváltás is volt, mivel a despotikus Savimbi számtalanszor zsarolta az UNITA katonai vezetőinek családját, így „biztosítva” tábornokainak hűségét. A kormányba átigazolt, s ott miniszteri rangokkal megajándékozott UNITA vezetők alapították meg a már említett reform UNITA-t. Igen ám, de az UNITA valódi ura Savimbi maradt, rengeteg fiatal, a vezért vakon követő katonával a háta mögött. Az UNITA tehát ismét fegyverkezésbe kezdett. A Dél-Afrikai Stratégiai Tanulmányok Intézete szerint az UNITA legfontosabb fegyverszállítójától, Ukrajnától vásárolt többek között egy FROG típusú, 70 km hatótávolságú föld-föld rakétát, valamint orosz gyártmányú Mi-24-es katonai helikoptereket. Látván az UNITA készülődését, az angolai vezetés sem tétlenkedett. 1999 szeptember 14-én hatalmas méretű támadást indított az UNITA megfélemlítésére. Végül a kormánycsapatoknak sikerült visszafoglalniuk az ország középső felföldjén lévő Andulót és Bailundót, amit a gerillavezér addig szívügyének tartott. A két város repülőtereivel az UNITA főhadiszállásának számított. Ráadásul, a 65 éves Savimbi gyermekkorát Andulóban töltötte, Bailundo pedig saját népe, az ovimbunduk székhelye. Az UNITA ennek ellenére azt állította: nem elvesztette, hanem feladta a két várost, hiszen onnan rendezetten vonult ki, megmentve haditechnikáit és csapatait egyaránt. A luandai kormány katonai sikere messze nem nevezhető a háborút lezáró szakasznak. Angola-szakértők egyetértenek abban, hogy az UNITA visszatér jól bevált harcmodorához, a rajtaütésszerűen történő gerillatámadásokhoz.


Embargó a gyémántokon

Végül Washingtonban is fordult a kocka. Miután az amerikai kormány is meggyőzödött arról, hogy a térség instabilitása nagy mértékben az általuk addig támogatott, később megtűrt Jonas Savimbinak köszönhető, az USA is hajlandó volt nyomást gyakorolni az UNITA vezérére. Az afrikai kontinens más konfliktusos régiójában ritkán tapasztalható „amerikai figyelem” annak köszönhető, hogy Washington számára stratégiailag igenis fontos Angola. Az Egyesült Államok ugyanis olajszükségletének 8%-át (2004-ben 14%-ot) ebből az országból szerzi be. A luandai kormány véleményével hasonlóan az amerikai kormánytanácsos, John Prendergast is egyetért abban, hogy véget kell vetni a politikai megoldások keresésének, amivel Savimbi csak időt nyerhet. A legjelentősebb amerikai lépésnek az bizonyult, amikor már az USA kezdett nyomást gyakorolni az ENSZ-re, hogy a világszervezet minél hatékonyabban alkalmazza az UNITA ellen kivetett, a gyémántok eladását tiltó szankciót. 1999 október 4-én az UNITA elleni szankcióbizottság elnöke, a kanadai Robert Fowler bemutatta részletes akciótervét, mellyel megállítható lenne az UNITA gyémántkereskedelme, s a gerillák egyéb pénzszerzési lehetőségei. Ebből az alkalomból a világ egyik legnagyobb gyémántkereskedő cége, a dél-afrikai De Beers is „csatlakozott” az ENSZ-szankcióhoz. November elején a belga Anvers gyémántkereskedés is hasonlóképpen döntött. Az UNITA számára mind a De Beers, mind az Anvers döntése érvágásnak bizonyult. December 13-án az ENSZ Biztonsági Tanácsa felhívta a nemzetközi közösségek figyelmét arra, hogy az angolai polgárháború mielőbbi befejeződése érdekében tartsák be az ENSZ által kirótt szankciókat, amelyek a leghatásosabbnak bizonyulnak Savimbi „leállítására”. A Savimbi-ellenes kampányhoz Nagy-Britania is csatlakozott. Pete Hain brit miniszter november 20-ai nyilatkozatában elismerte országa, és a nemzetközi közösségek felelőségét az angolai konfliktus kapcsán. Hain elmondta, hogy 1995-ben Bailundoban tett látogatása során Savimbit kötelezték a lusakai egyezmény betartására. „De Savimbi hazudott, ahogy mindig is”, nyilatkozta Hain. Nagy-Britania ezt követően megtette kötelességét és a Bank of England befagyasztotta az UNITA számláit. Az addig készségesen fegyvereket szállító Ukrajna kormánya pedig hivatalosan bejelentette, hogy több fegyvert nem ad el Savimbi gerilláinak. Úgyszintén a szankciók komoly alkalmazásáról tett ígéretet Richard Holbrooke Luandába tett látogatása során, s biztosította az angolai kormányt arról, hogy az Egyesült Államok számára prioritást élvez az angolai konfliktus rendezése. Ez azért is elsődleges szempont, mert 2000 január 1-től az Egyesült Államok elnökli az ENSZ Biztonsági Tanácsát. Meg kell azonban jegyezni, hogy az Egyesült Államok Savimbi-ellenes politikája nem jelenti azt, hogy az amerikaiak feltétel nélkül támogatnák az emberi jogok területén nem éppen jeleskedő Luandát.

Jelenleg az UNITA csapatai gerillatámadásokkal tartják életben a háborút. Bár a Kuandó-Kubangó és Cunene tartományokat és más fontos, Namíbiával határos, eredetileg az UNITA által elfoglalt területeket sikerült az angolai kormánynak visszaszereznie, a nyugalom egy cseppet sem jellemzi Angolát. Közel egy hónapja az UNITA emberei három francia turistát gyilkoltak meg a szomszédos Namíbiában. A dráma kapcsán a nyugati sajtó a szokásosnál többet foglalkozott az angolai konfliktussal. A nyugati lapok többsége Namíbia kormányát kritizálta azért, hogy az angolai kormánycsapatoknak lehetővé teszi, hogy azok Namíbiába hatolva üldözzék az UNITA lázadókat. Szerintük ezzel Namíbia az angolai konfliktust szélesíti ki.

Tekintettel arra, hogy sorozatunkban nemcsak bemutatjuk, de a továbbiakban nyomon is követjük a polgárháborút, az azóta eltelt fejleményekről a következő hónapban számolunk be.

<<< ANGOLA