A manapság többnyire csak „első csecsen háborúnak” nevezett 1994-es orosz offenzíva valójában nem az első orosz támadás az északkelet-kaukázusi nép ellen, a cári hadsereg XVI. századbeli kaukázusi megjelenése óta ennél jóval több alkalommal kerültek szembe egymással a területet védelmező csecsen és a hódító orosz csapatok.
Bár
orosz forrásokban csupán a XVII. század közepe felé tűnnek fel először
a csecsenek, örmény és grúz korabeli feljegyzésekben már a VII. században
említést tesznek egy nohcsó névre hallgató hegylakó közösségről, mely a
történészek szerint megegyezik az oroszok által a későbbiekben csecsen
névre keresztelt népcsoporttal. Az egészen a XVI. századig keresztény vallású
csecsenek a XIV. század vége felé kezdtek lehúzódni a hegyekből, és birtokukba
venni a környező síkságokat, és csak ezután - dagesztáni közvetítéssel
- kerültek közelebbi ismeretségbe az iszlám vallással. A csecsen nép mai
napig tartó önvédelmi háborúja a XIX. század elején kezdődött, amikor is
a Grúzia felé terjeszkedő cári Oroszország számára létfontosságúvá vált
az állandó észak-kaukázusi jelenlét. A csecsenek azonban nem adták könnyen
magukat, így a cári alakulatok és a dagesztáni imámok (Gházi Mohamamed,
Hamsat Bek és Awar Samil) által irányított kaukázusi népek közti harc hosszú
és kíméletlen állóháborúvá alakult. Látva a csecsenek elszántságát, Alekszij
Jermolov, a hódító orosz csapatok tábornoka úgy döntött, az adott terepviszonyok
közt nem igazán célszerű lerohanás helyett inkább a fokozatos kiszorítás
és előrenyomulás stratégiáját választja. Az ostromlott falvak lakosainak
éheztetésétől, az elfoglalt települések felégetésétől, a tömeges kivégzésektől
és elhurcoltatásoktól sem visszariadó Jermolov módszerei - ha hosszú és
mindkét fél számára kimerítő harc után is - de végül eredményre vezettek:
az orosz csapatok 1859-ben véget vetettek a közel negyven éve tartó Muridan-felkelésnek.
A szent háború, a dzsihád könyörtelen leverése után a kaukázusi partizánharc
kifulladt, s a csecsen nép csaknem egyötöde (közel 40 ezer ember) az Oszmán
Birodalomba menekült.
Több kudarccal végződő, csupán néhány hónapig-évig tartó felkelés után 1920-ban úgy tűnt, a kaukázusi népek végre visszakapnak valamit régen elvesztett önállóságukból. A kabard, csecsen, ingus, cserkesz, oszét és karacsáj részvétellel megalakított Szovjet Autonóm Hegyi Köztársaság (Gorskaja ASSR) azonban nem bizonyult hosszú életűnek, csupán másfél évig, 1921 szeptemberéig bírta. Az államosítást erőszakosan elutasító csecsenek legközelebb 1936-ban kaptak újra autonóm köztársasági státust (az ingusokkal együtt), addig be kellett érniük az 1922-ben nekik „adományozott” autonóm terület címmel. A második világháború folyamán a Kaukázusban kemény harcok folytak a Wehrmacht alakulatai és a szovjet hadsereg helyi csoportjai között, ez utóbbit többnyire csecsen harcosokból verbuválták. Ennek ellenére 1943 és 1944 között, a német csapatok visszavonulása után tömegével telepítették Kazahsztán néptelen vidékeire a németbarátsággal kollektíven megvádolt csecsen lakosságot. Egyes források szerint a kitelepítés nyomán az akkori csecsen lakosság 22 százaléka odaveszett, náluk rosszabbul csak a karacsájok és a balkárok jártak (30 ill. 26,5 %). A kis kaukázusi nép rehabilitációjára egészen 1956-ig kellett várni, amikor is Nyikita Hruscsov visszaadta a csecseneknek és az ingusoknak az autonóm köztársasági státust.
Az 1956 novemberében kiadott visszatelepülési engedély után hazatérő csecsenek és az időközben helyükre betelepített orosz és ukrán „jövevények” között azonban súlyos összetűzések alakultak ki, melyek az idők folyamán csak fokozódtak. 1958 augusztusában, egy csecsen férfi által megölt orosz lakos temetésének apropóján aztán elpattant a húr Gróznijban. A csecsen-ingus fővárost elöntötte az erőszak, s a három napig tartó összetűzést végül csak a szovjet hadsereg helyszínre vezényelt alakulatai tudták megfékezni. Bár az 1958-as esethez hasonló rendbontásra az elkövetkező 15 évben nem került sor, az oroszok és a csecsenek közti ellenségeskedés továbbra sem szűnt meg. Nem tett jót a Moszkva és Gróznij közti viszonynak az 1940-es deportálás után az Oszét ASSR-hez csatolt, eredetileg ingus fennhatóság alá tartozó Prigorodni körzet hovatartozása körüli állandó vita sem. Ez a régi konfliktus is közrejátszott abban, hogy a Csecsen-Ingus Autonóm Köztársaság 1990. november 27-én kivált Oroszországból és ezzel együtt a Szovjetunióból is, és kikiáltotta függetlenségét. A parlament döntése értelmében az egykori szovjet terület földjei, természeti kincsei, vizei és légtere „a csecsen és az ingus nép kizárólagos tulajdonába” kerültek. 1991-ben aztán kettévált a sokáig összetartásban cselekvő csecsenek és ingusok útja: a csecsenek demokratikusan megválasztott vezetőjük, Dzsohar Dudajev vezetésével kikiáltották teljes függetlenségüket, az ingusok azonban visszakoztak, és Oroszországon belül alapították meg saját államukat.
A Kaukázus népei:
