A Durand-szerződés Afganisztán jelenlegi határait két nagyhatalom húzta meg a tizenkilencedik század második felében: a cári Oroszország és az Egyesült Királyság (Nagy-Britannia). Mindkét gyarmatosító állam igyekezett minél nagyobb területet kihasítani magának Ázsia testéből. Az oroszok elsősorban a mai Türkmenisztán gyapottermelő vidékeire szerették volna rátenni a kezüket, majd kijutni a meleg tengerekhez. Ennek érdekében 1864-1885 között sorozatos háborúk árán sikerült meghódítaniuk a területet: a mai Tadzsikisztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán és Kirgizisztán ekkor került a cárok fennhatósága alá. A határ 1887-ben az Amu-Darja-folyó lett.  Ez érthetően aggasztotta a briteket, akik India felől már a század első felében megkísérelték meghódítani az afgán királyok országát, hogy elreteszeljék az oroszokat a meleg tengerektől. Az 1839-42. évi első afgán-brit háború azonban az utóbbiak vereségével végződött. Ekkor a Brit Kelet-Indiai Társaság seregei előbb a mai Pakisztán területén levő Szindhet és a szikhek államát, Pandzsabot gyűrték maguk alá, majd Beludzsisztán következett. Ezáltal Afganisztánt sikerült délről bekeríteni, de hiába sikerült ideiglenesen Kabult is elfoglalniuk, a második afgán-brit háború (1878-80) újból a britek vereségével zárult. (Az afgánok a földkerekség legkiválóbb gerillái címet érdemelték ki a britektől.) A Pandzsab feletti uralom biztosítása érdekében azonban a britek sorozatos hadjáratokat vezettek a szikh területektől északnyugatra élő pastu törzsek ellen és sikerült is velük névleg elismertetni uralmukat. Az Egyesült Királyságnak, mint minden európai hatalomnak, uralma biztosítása érdekében egyértelmű határvonalakra volt szüksége. A hűbéres jellegű befolyási övezetek nem jelenthettek tartós megoldást. Ezért Sir Mortimer Durand tábornok 1893-ban kierőszakolta az afgán-brit határnak a status quo, vagyis az adott helyzet alapján történő meghúzását. Ennek eredményeképpen a pastuk mintegy fele brit uralom alá került. A Durand-vonal Pakisztán létrejötte óta papíron határként funkcionál, valójában azonban a pastuk szinte akadály nélkül járnak át egyik oldalról a másikra.  A meghódíthatatlan Afganisztán így lett ütközőállammá a cári birodalom és Brit-India között. Kasmír és a tadzsik területek között a két hatalom szétválasztása érdekében létrehozták a 200 kilométer széles Wakhan-folyosót, ami Afganisztánt Kínával köti össze. Ma ezen keresztül áramlik a kábítószer, a fegyver és az ujgur fundamentalisták a táliboktól Hszincsiangba.  A Durand-vonal az afgánok számára mind a mai napig fájó seb. 1949. július 3-án az afgán nemzetgyűlés kimondta, nem tekinti érvényesnek a Durand-szerződést, hiszen a brit uralom megszűnt Indiában. A hamarosan kikiáltott Pastunisztánt azonban senki sem ismerte el. Mohammed Daud erőfeszítései a vonaltól keletre eső területek visszaszerzésére kudarcba fulladtak. A tálibok és a pakisztáni katonai kormány idén májusban tárgyalásokba kezdtek, amelyek a határ elismerése és valódi határvonallá történő fejlesztése kérdését is érintették. A tálibok hajlanak a Durand-vonal sérthetetlenségének az elismerésére (igaz, azt is vállalták, hogy harmadával csökkentik az ópiumtermelést), az ellenzéki és emigráns afgán csoportok azonban élesen tiltakoznak ez ellen.  A F G A N I S Z T Á N