Az angol-ír konfliktus gyökerei egészen a XII. század második felére nyúlnak vissza, amikor is II. Henrik angol király seregei partra szálltak a „zöld szigeten”, és hozzáláttak a kelta ír törzsek leigázásához, jobbágyi sorba taszításához.
 
 

Az angolok hatalma eleinte csupán a sziget délkeleti részére, a Dublint is magába foglaló erődszerű területre, a „Pale”-ra terjedt ki; e cölöpsorokkal megerősített térségből indították későbbi támadásaikat a hódítók, melyek során az általuk ellenőrzött területek nagysága fokozatosan nőtt. A XVI. században, amikor VIII. Henrik angol király megpróbálta az ír szigeten is keresztülvinni az anglikán reformációt, az angol törekvések minden addiginál hevesebb ellenállásba ütköztek. A hitük mellett hajthatatlanul kitartó írek ugyanis nem engedtek: a katolikus vallásról még az angol királyi udvar egyre erőteljesebb és erőszakosabb nyomása sem téríthette el őket.

A katolikusokat sújtó kisajátítások, földelkobzások hatására az ír függetlenségi mozgalom egyre inkább összekapcsolódott a katolicizmussal, amit néhány - angolbarátnak éppen nem nevezhető - európai „hittestvér-állam” ki is használt saját céljai elérésében. Az önállóságért küzdő írek persze egyetlen ilyen lehetőséget sem hagytak kihasználatlanul: a brit birodalom falán jelentkező legkisebb repedés láttán fegyvert fogtak és fellázadtak a Korona uralma ellen. Így volt ez az angol polgári forradalom idején is, a felkelést azonban Cromwell 1952-ben vérbe fojtotta, majd miután kiirtotta a katolikus lakosság közel egynegyedét, formálisan is megszüntette a sziget önállóságát.

 Az ipari forradalom, mely Angliát óriási hatalommal rendelkező birodalommá, a „világ műhelyévé” tette, az ír szigetnek rengeteg szenvedést és nélkülözést hozott. Az önellátásra képtelen, szinte gyarmati sorba visszasüllyedő Írország maradék szuverenitását is elvesztette, miután az angol parlament jóváhagyta a W. Pitt miniszterelnök által indítványozott egyesítési törvényt (Act of Union). A törvény, melynek értelmében végleg megszüntették az ír parlamentet és Írország 1801. január elsejei hatállyal hivatalosan is a Királyság részévé vált, igen erős népmozgalmat indított el az éhínség és nyomor miatti kivándorlások következtében megfogyatkozó (megfeleződő!) ír lakosság körében. A XIX. századi függetlenségi mozgalmak politikai vonalának alapjait az az Isaac Butt által kidolgozott, Home Rule nevet viselő program adta, mely a brit birodalmon belüli önkormányzatiságot tűzte ki zászlajára. A Home Rule-mozgalom a XX. század elejére azonban kifulladt, mert az időközben Egyesült Ír Nemzeti Párt névre átkeresztelt politikai törekvés lepaktált a britekkel. Az ő helyükre lépett az 1905-ben megalakított, később az IRA terrorszervezet politikai szárnyaként „világhírnévre” szert tevő Sinn Féin, mely a független ír kormányt és közigazgatást ígérő programjának meghirdetését követően hamar meghatározó politikai erővé vált.
 1914-ben, miután a Herbert Asquith vezette liberális brit kormány elfogadta a korlátozott ír önkormányzat felállításáról szóló „Home Rule” törvényt, rövid ideig úgy tűnt, az ír önkormányzatiságért harcoló mozgalmak végre célba érnek. A parlament azonban hiába adta - a felsőház és a Konzervatív Párt kivételével - áldását a törvényre, a brit kormány a világháborúra hivatkozva elhalasztotta annak életbeléptetését. A dublini ír lakosság ekkor újra fegyvert fogott, és 1916 áprilisában kikiáltotta az Ír Köztársaságot, melynek elnökévé a költő Patrick Pearse-t nevezte ki („húsvéti felkelés”). Noha a lázadást a Királyság csapatai hét napon belül leverték (április 24-30.), az ír függetlenségi mozgalmat - mely a húsvéti felkelést követően még erőszakosabbá vált - már nem lehetet letörni.

Három évnyi kegyetlen harc után a brit kormány végül úgy döntött, a leghelyesebb megoldás az, ha enged és visszavonul, de úgy, hogy közben a sziget északi részén lakó, egykori angol, skót és walesi telepesek protestáns utódait sem hagyja cserben. E kompromisszum jegyében került sor 1920-ban az ír sziget felosztására: a főleg katolikusok által lakott grófságokból megalakult az Ír Szabadállam, a maradék 6 protestáns körzetből pedig létrehozták Észak-Írországot. A sziget kettéválasztása - mint az várható volt - nyílt töréshez vezetett az ír függetlenségi mozgalomban, sőt, mi több, a kompromisszumot elfogadó és az Ír Szabadállam dominusi státusával megelégedő konzervatívok, illetve a teljes ír sziget önállóságát követelő republikánusok között véres polgárháború tört ki. A belharcok csak 1923-ban csitultak el, amikor is a függetlenségpárti De Valera - attól tartva, hogy mozgalma túlzottan balra tolódik - beszüntette az öldöklést, majd a politikai megoldás útjára lépve megalakította új pártját, a Fianna Fáilt („Sors katonái”). E polgári nacionalista párt aztán 1932-ben megnyerte a választást, és 1948-ig meg is tartotta kormányzati pozícióját. De Valera kormányzása alatt mindent megtett annak érdekében, hogy keresztbe tegyen Londonnak. 1939 decemberében például egyenesen odáig merészkedett, hogy - megszakítva kapcsolatait Nagy-Britanniával - kikiáltotta Írország függetlenségét. Az új államot ugyan Anglia egészen 1945-ig nem ismerte el, az irányítás elvesztésébe való belenyugvás jelei hamar megmutatkoztak: 1938-ban megkezdődött az írországi angol támaszpontok felszámolása. A II. világháború után, melyben Írország inkább a náci Németországgal, mintsem az „írgyilkos” Angliával rokonszenvezett, megkezdődött a független ír állam nemzetközi elfogadása. Az 1945-ös angol elismerés és az 1949-es teljes függetlenedés (az írek kiléptek a Brit Nemzetközösségből is) után Írország 1949-ben már mint független állam vett részt az Európai Tanács megalakításában, sőt, 1955-ben az ENSZ-be is felvételt nyert. Az ír-kérdés ezzel azonban csupán részben oldódott meg, a mai napig nem sikerült ugyanis megnyugtatóan rendezni a többnyire protestánsok által lakott Ulster ügyét.

Az ír sziget 1920-as kettéosztása után az Észak-Írországban „ragadt” katolikusok legalább olyan nehéz helyzetbe csöppentek, mint amilyenbe az ott élő protestánsok kerültek volna, ha Anglia nem járja ki nekik, hogy továbbra is a Korona fennhatósága alatt maradjanak. A protestáns többség kezdeti politikai fölénye rövid időn belül politikai egyeduralommá vált, s a katolikusok szép lassan kiszorultak a közélet szinte minden területéről. A súlyos diszkrimináció hatására a katolikus lakosság gettókba tömörült, melynek határait a „keményebb” időkben drótkerítés jelezte. A hosszú éveken át lappangó ellenségeskedés a hatvanas évek végén kegyetlen erőszakba torkollott: 1969-ben véres háború tört ki a tartomány katolikus és protestáns lakossága között. A súlyos helyzet orvoslására „ideiglenes” csapatok érkeztek Londonból, s ha máshol nem, hát Magyarországon mindenki tudja, mit jelentett ez Észak-Írországnak: a britek alakulatai egy jó darabig nem hagyták el a szigetet (hiába, a történelem már többször bebizonyította, hogy nincs tartósabb dolog az ideiglenesnél). Az erőszakhullám „csúcspontja” az 1971-es londonderry-i összecsapás volt, amikor 14 ember halt meg a katolikus tüntetők ellen kivezényelt brit alakulatok tüzében. Az eset, melyet az angol kormány egy ideig megpróbált titokban tartani és elkendőzni, a mai napig megosztja nemcsak Ulster, de angol és az ír sziget közvéleményét is. Súlyosbította a hetvenes évek elején kialakult helyzetet az is, hogy a katolikusok jogaiért és Ulster függetlenségéért harcoló IRA több alkalommal is radikalizálódott, és az újabb és újabb vadhajtások egyáltalán nem a békés megoldás felé terelték a tartományt. Először a kiegyezéspárti és az erőszakos ellenállást hirdető tagok kerültek szembe egymással, belőlük alakult ki a Hivatalos, illetve az Ideiglenes IRA, majd a harcpárti Ideiglenes IRA forgácsolódott tovább, ami egy még radikálisabb szervezet, az Ír Nemzeti Felszabadító Szervezet (INLA) megalakulásához vezetett. De nem „tétlenkedtek” eközben a protestánsok sem: az Ulsteri Szabadságharcosok (UUF) és az Ulsteri Önkéntes Erő (UVF) ugyanolyan vehemenciával (ha nem jobban) vetették bele magukat a katolikus lakosság szisztematikus irtásába, mint függetlenségpárti, katolikus riválisaik. A hetvenes évek eleje óta folyamatosan tartó utcai összecsapások, terrormerényletek, randalírozásba torkolló felvonulások következtében több mint 3000 embernek kellett életét vesztenie ahhoz, hogy az állandó hadakozásból lassan kiábránduló lakosság végre megértse, másképp is lehet élni. A század végén végre felcsillant a remény egy szebb jövőre.

Vissza