Észak-Írország szinte minden tekintetben megosztott társadalom. Az alig 14 ezer négyzetkilométernyi területen élő másfélmilliós lakosság 57 százaléka protestáns, míg 43 százalék katolikus vallású. A két közösség között mobilitás szinte alig van, a katolikusok és a protestánsok ugyanis - mint az az előzményekből nyilvánvalóan kiderült - gyűlölik egymást.

A vegyes házasság errefelé teljesen ismeretlen fogalom, így aztán abból sosincs veszekedés, a gyerek melyik iskolába járjon; a protestánsok állami iskolákba, a katolikusok saját egyházi intézményeikbe íratják utódaikat. Az iskolai szegregáció nem csak az alap-, hanem a felsőoktatásban is működik, még a belfasti Queen’s egyetemen is külön csoportban tanulnak az egyik, illetve a másik felekezet hívei. A gyermekkori szocializáció egy életre meghatározza egy ember identitását. Az észak-írországi katolikus gettóban elszigetelten élő gyermekek ugyanis többnyire csak katolikusokkal kerülnek kapcsolatba, katolikus templomba járnak, katolikus gyerekekkel tanulnak, játszanak, legtöbbször teljesen más játékokat, mint protestáns társaik. Ha például valaki Észak-Írországban rögbiző fiatalokba ütközik, ne kérdezze meg tőlik, merre találja a legközelebbi katolikus templomot, valószínűleg nagy verés lesz belőle, ha azonban a mi focinkhoz hasonló, kicsit rögbis beütésű játékot lát valahol, ott nyugodtan érdeklődhet, a kelta focit játszó katolikus fiatalok minden bizonnyal meg fogják mondani, merre menjen.

A közösségek területi elkülönülése, az egyes „gettók” határai is könnyen megállapíthatók. Van olyan vidék, ahol még a szegélyköveket is nemzetiszínűre festik, de ha nem, a házak falára kitűzött nemzetiszínű lobogók mindenképpen tájékoztatást adnak az idegeneknek, milyen területre érkeztek, hogyan viselkedjenek, miről (ne) beszéljenek. Ezekben a vallási gettókban a munkanélküliség akár a 80 százalékot is elérheti, ami tovább súlyosbítja az amúgy is kiélezett helyzetet. Persze a munkanélküliség a gettókon kívül sem teljesen ismeretlen fogalom Észak-Írországban, a tartomány ugyanis hagyományosan azokban az iparágakban (acélgyártás, hajóépítés, textilipar) volt erős, melyek az utóbbi évtizedek nagy vesztesei közé tartoztak. A Nagy-Britannia legszegényebb vidékeként számon tartott Ulster gazdasága mára azonban alkalmazkodott az országban uralkodó állapotokhoz, az erőszak munkát is adott: az itt állomásozó brit katonák ellátására, a robbantások utáni helyreállítási munkálatokra épülő iparágak sok új munkahelyet teremtettek. Persze a vallási diszkrimináció a foglalkoztatottságban is érvényesül, a protestáns vezetésű vállalatok többnyire protestáns alkalmazottakkal dolgoznak, és fordítva, ezért aztán az egyes paramilitáris csoportok néha nem is a későbbi áldozatok vallása, hanem a munkahely szerint választják ki áldozataikat, a két dolog valószínűleg úgyis egybeesik.

Így élt (él) Észak-Írország lakossága eddig, ebbe az életbe azonban most beleuntak, a többség változásokat óhajt, békét, nyugalmat, munkát, külföldi befektetőket, gazdasági fellendülést. Hogy e vágyaik teljesülnek-e, és - legfőképp - hogy e vágyaik teljesüléseiért mit hajlandók feláldozni, nem csak az általuk megválasztott politikusokon, hanem saját magukon is múlik.

Vissza