A kolumbiai kábítószer-termelés világméretûvé válása a ‘70-es évek közepére tehetõ, amikor is az „Operation Cóndor” nevet viselõ akciót követõen egy jó idõre befellegzett a mexikói marihuána-termelésnek. 

A rivális közép-amerikai ország háttérbe szorulása után, 1976 és 1979 között Kolumbia a világ elsõ számú cannabis-termelõjévé nõtte ki magát, s ami még ennél is fontosabb, betört a korábban mexikóiak által ellátott észak-amerikai piacra is. A kábítószer-termeléssel foglalkozó illegális szervezetek rövid idõn belül mindenhová befészkelték magukat: magas szintû hivatalnokok, képviselõk és szenátorok megvesztegetésével még a legfelsõbb politikai körökbe is utat törtek maguknak.

A ‘80-as évek második felében új korszak nyílt a kormány és a drogkereskedõk közti viszonyban: a csöndes egymás mellett élést felváltotta a féktelen erõszak. Pablo Escobar, az egyik legnagyobb szervezet vezetõje által indított kegyetlen harc nyilvánvaló célja az volt, hogy megakadályozza a drogkereskedõk Egyesült Államokba történõ kiadatását. „Inkább egy sírt Kolumbiában, mint egy cellát az Egyesült Államokban” - vallotta a medellíni kartell legendás hírû feje, és jelszavához híven mindent meg is tett annak érdekében, hogy megmenekítse magát és társait jó pár száz év USA-ban letöltendõ büntetéstõl. A politikai gyilkosságokkal, robbantásokkal, emberrablásokkal és egyéb véres terrorakciókkal tarkított iszonyatos hadjárat (lásd részletesebben Gabriel García Márquez „Egy emberrablás története” címû regényében) végül a kormány vereségével végzõdött: hosszú huzavona és több ezer ártatlan áldozat után a törvényhozás 1992-ben módosította az alkotmányt.

A sors fintora, hogy a kiadatás kérdését a kábítószer-kereskedõk számára megnyugtatóan lezáró törvényt éppen annak kivívója, Escobar tudta a legkevésbé kiélvezni. Noha néhány nappal a törvény ratifikálása után önkéntesen bevonult a részére kialakított szuperbiztonságos börtönbe, egy évvel késõbb ugyanolyan zavartalanul ki is sétált onnan, és inkább újra a bujdosást választotta. A mesébe illõ „szökésre” (Gabriel García Márquez szerint Escobar egy tál étellel vesztegette meg halálra vált õrzõit) azt követõen került sor, miután kiderült, a drognagyfõnök a börtönbõl (ami egyébként idõvel egyre inkább kezdett ötcsillagos szállodává válni) változatlanul a kezében tartotta a kolumbiai kábítószer-kereskedelem szálait. A kormány ekkor - az idõközben kínos nemzetközi botránnyá fajuló ügyet lezárandó - úgy határozott, átköltözteti Escobart egy másik börtönbe; ehhez azonban már Escobarnak nem fûlt a foga, s mivel nem akarta, nem is várta meg az áttelepítésével megbízott különleges egységeket. Vesztére. Az egész világ elõtt megalázott kolumbiai kormány ugyanis olyan széles körû razziát rendelt el ellene, hogy egy percnyi nyugta nem maradt 1993-ban bekövetkezõ erõszakos haláláig. Az Escobart-sztori 1993. december 3-án ért véget, egy olyan sablonos rajtaütéssel, mely a legendás maffiavezér életéhez egyáltalán nem illett: Escobart a fiával történõ telefonbeszélgetés során bemérték, és társaival együtt egy rajtaütés során megölték.
Escobar halála után a nagy rivális Cali-kartell került nyeregbe, amely tanulva Escobar hibáiból, nem terrorcselekmények pénzelésére, hanem politikusok és bírák megvesztegetésére fordította felszabaduló pénzeszközeit. Az Escobar elfogásához hasonló razziasorozattól azonban befolyásos barátaik sem menekíthették meg õket; a rendõrség 1995-ben a Cali-kartellt is felszámolta.

Felszámolta, ám az õ helyükbe még ügyesebb szervezetek, fõnökök léptek. Napjaink kábítószer-kereskedõi már nem igyekeznek mindenáron vakufénybe kerülni, mint elõdeik, sõt, a legnagyobb baj inkább az, hogy ezek a különálló sejtekbõl fölépülõ szervezetek egyszerûen láthatatlanok, felgöngyölíthetetlenek. Õk a pénzüket inkább a mennyiség, a minõség és a hatékonyság növelésére fordítják, valamint a legmodernebb technikák (Internetes kábítószerbiznisz) kereskedelembe való bevonásába. Persze lebukások most is vannak, kivált azóta, hogy a kolumbiai parlament 1997-ben újra megszavazta a kábítószer-kereskedõk kiadatását, s újra kifizetõdõvé vált a nagy drogbárók befogása. 1999 októberében, az amerikai-kolumbiai szervezésû Millenium-mûvelet keretében a hatóságoknak 31 csempészt sikerült elfogniuk, köztük három igazán nagy halat: Fabio Ochoát, Alejandro Bernalt és Orlando Sanchez-Cristanchót. Fabio Ochoa Pablo Escobar halála után került vezetõ pozícióba; Alejandro Bernallal megerõsített szervezete a Tagesspiegel értesülései szerint évi 360 tonna kokainért megközelítõleg 5 milliárd USD-t zsebelt be.

Nyugtalanítóak lehetnek a közelmúlt azon történései, melyek azt vetítik elõre, hogy néhány évnyi viszonylagos csend után, a kiadatási törvény újbóli alkalmazását követõen Bogotá újra kábítószeres bandák merényleteitõl lesz hangos. Három drogfõnök, a venezuelai Fernando José Floes Garmendia, a kolumbiai Jaime Orlando Lara és a kubai Sergio Bravilo kiadatási tárgyalása elõtt ugyanis újra bomba robbant a kolumbiai fõvárosban; s a támadás során, melyet végül is senki nem vállalt magára, hét ember életét vesztette, 42 személy pedig megsérült. Az Escobar-történet tehát újra kezdõdhet, s a szenvedõ lakosság semmit nem tehet ez ellen.
A kábítószer-termelés visszaszorítása érdekében tett kormánykísérletek mindeddig eredménytelennek bizonyultak Kolumbiában. Az elõször a ‘70-es évek vége felé alkalmazott, a Kolumbia-tervben pedig egyenesen kábítószer-ellenes csodafegyverré avanzsált vegyszeres permetezést egyre több oldalról éri kritika. Elõször is: a permetezések nem csupán a megcélzott kokaültetvényeket pusztítják el, hanem minden más növényt is (kukorica, cukornád, banán), nem beszélve az állatokról, ne adj isten az emberekben okozott károkról (a legnagyobb visszhangot kiváltó malõr akkor történt, amikor egy repülõgép igen erõs méreggel a tartályában nyakon permetezett 58 diákot és a tanárnõjüket). Másodszor: a permetezések elsõsorban nem a kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó szervezeteket, drogbárókat, hanem az alapanyagot megélhetési okokból termelõ parasztságot érintik igen súlyosan, tovább fokozva az amúgy is igen feszült szociális konfliktusokat, és tovább gyengítve a kormány déli területeken amúgy sem túl nagy népszerûségét, legitimitását. Harmadszor: az átmenetileg semlegesített ültetvények (a lepermetezett növények legkevesebb 4 hónapon, maximum egy éven belül újra megerõsödnek) pótlására a parasztok újabb ás újabb erdõterületeket irtanak ki, és alakítanak kokaültetvénnyé. A permetezés tehát közvetetten további veszteségeket okoz az egyre fogyatkozó esõerdõ-állományban, mindazonáltal csak rövid távon oldja meg az orvosolni kívánt problémát. Ha valakinek még ezután is kétségei lennének a permetezések eredménytelenségét illetõen, annak íme Ricardo Vargas Meza, Kolumbia-szakértõ tanulmányának egy meghökkentõ számsora: az 1992 és 1998 között 53.211.497 USD-be kerülõ akció keretében szétszórt 2.438.336 liter glifozát „eredményeképpen” a kokaültetvények alapterülete megháromszorozódott.

A vegyszerek bevetését ellenzõk - Vargas mellett több uniós és nemzetközi szervezet (ENCOD, FEDEFAM, FIAN Int.) - sokkal inkább a kis- és közepes termelõk szervezett bûnözéstõl való leválasztásában, valamint az illegális termelésrõl a legális termelésre való áttérést biztosító ösztönzõk bevezetésében látják a válságból kivezetõ kiutat. Ezt a variánst támogatja, sõt, követeli a FARC is, elutasítva a Kolumbia-terv erõszakos drog-akciócsomagját.

A FARC-ot egyébként nem csak közvetetten, a permetezésekkel megkárosított, éhhalál szélére sodródott parasztok érdekvédõjeként, hanem - ha nem is elismerten, de - a kábítószer-termelés fõ adóztatójaként is igen mélyen érinti a Kolumbia-terv kábítószer-ellenes része. A kolumbiai drogtermelés nagyobb része ugyanis a FARC által ellenõrzött területeken, a FARC felügyelete mellett zajlik: a gerillák a földek õrzéséért, a szabad légtér biztosításáért dollármilliókat kasszíroznak. Többek közt ezért is tanácsolta az Egyesült Államok Kolumbiának az általános, minden résztvevõre kiterjedõ kábítószer-ellenes háborút, amit szükség esetén akár közvetlen beavatkozással is támogatna. A kolumbiai kormány azonban egyenlõre vonakodik attól, hogy a gerillák ügyét összemossa a kábítószerkérdéssel, s az esetleges intervenciót is mereven elutasítja. A kábítószer-kereskedõk elleni harc módja tehát még korántsem dõlt el, s a közeljövõben valószínûleg még sok fejfájást okoz a kolumbiai politikusoknak.

<<< Kolumbia