Denis Sassou Nguesso egy évtizeden keresztül építgethette katonai diktatúráját, míg nem az 1992-es demokratikus választásokon ki nem bukott a hatalomból. Egy évtizedig tartó rezsimje alatt az ország olajából hatalmas mennyiségû magánvagyonra tett szert. A felhalmozott hatalmas vagyonból a bukása után is képes volt fenntartani Cobra nevû, privát hadseregét. 

A felfordulás 1997 júniusában kezdõdött, amikor Pascal Lissouba elnök kísérletet tett arra, hogy lefegyverezze a Cobra harcosait. Lissouba próbálkozását tizenkilenc hét polgárháború követte. Október végén  - miután a lázadók Brazzaville fõvárost, valamint az ország olajiparának központját, Pointe Noir-t elfoglalták, Sassou Nguessot avatták fel az ország új elnökének. Az újdonsült elnök ígéretet tett arra, hogy visszaállítja a rendet és választásokat tart. A kormánycsapatok megdöntésében és Nguesso hatalomra juttatásában nagy szerepet játszottak az angolai vezetés által küldött fegyveres csapatok, akik menet közben megragadták az alkalmat arra, hogy a köztársaságban található UNITA-bázisokat eltávolítsák. Az Egyesült Nemzetek Szervezete komoly aggodalmát fejezte ki az angolai intervencióra reagálva.

A kitartó milicisták tovább folytatták gerillaharcukat annak érdekében, hogy Lissouba elnököt végleg kiûzzék az országból. 1999 elején megszereztek egy vízerõmû állomást és áramtalanították Pointe Noire-t, Kongó „olajfõvárosát”. Eközben a kormánycsapatok és a lázadók közötti harcok rendületlenül folytatódtak. A menekültek száma emelkedett: csak júliusban 50.000 kongói menekült át a szomszédos Gabonba. Az ország helyzetét ugyanakkor a szintén szomszédos Kongói Demokratikus Köztársaságban dúló polgárháború is nehezítette. 

1998 decemberében a harcok elõl a 2.8 milliós népesség több mint 10 százaléka menekült el Brazzaville-bõl. A legtöbb menekült a Brazzaville-tõl délre fekvõ trópusi erdõkkel tarkított Pool régióba ment, s több hónapon keresztül élt menedék nélkül, a milíciák foglyaként. Ebben az idõszakban a nemzetközi segélyszervezetek képtelenek voltak segíteni a szerencsétleneken, akik végül 1999 nyarán lassan kezdtek visszatérni otthonaikba. A Médecins Sans Frontieres dolgozói által begyûjtött tanúvallomásokból kiderült, hogy a különféle fegyveres erõk a több ezer éhezõ menekültnek az emberi jogait masszívan megsértették Pool régióban, illetve a visszaúton Brazzaville felé. A segélyszervezet rengeteg, a menekültek ellen elkövetett erõszakos cselekményrõl szerzett tudomást. A tudósítások szerint októberben naponta mintegy 200 menekült tért vissza a fõvárosba. 

Az 1997 óta tartó polgárháború halottainak számát tízezerre becsülik.
 

Fejlemények

Novemberben végül megszületett a békemegállapodás, amit újabb egyezmény követett decemberben, megerõsítvén az elõzõt. Humanitárius forrásokból kiderül, hogy a kormány és az „ellenálló erõk” öt képviselõje által aláírt új egyezmény a tûzszünet érdekében komoly elõrelépésnek bizonyult. 

2000 januárjában több ezer milicista harcos adta le fegyverét, ahogy azt az egyezmény megköveteli. A terv szerint a magukat megadó lázadók közül a még alkalmas férfiakat az állami hadseregbe integrálják, míg a maradék a polgári életbe tér vissza. 

Február elején a korábbi miniszter és ellenzéki vezetõ, Bernard Kolelas egy rádióinterjúban Denis Sassou Nguesso elnököt elismerte Kongó vezetõjének. Kolelas elmondta, hogy támogatja a tûzszünetet, valamint a Kongói Köztársaságban zajló konfliktus békés rendezését. Kolelas mintegy 150 Ninja harcosa megadta magát, a két aláírt tûzszüneti megállapodás értelmében. A tudósítások szerint néhány Kolelast támogató rabot is szabadon bocsátottak a börtönökbõl.