A kolumbiai polgárháború egyik legfõbb sajátossága, hogy sokszor nemcsak a kívülállók, de maguk a szembenálló felek sem tudják, ki kivel van, egy adott idõben ki ki ellen harcol.

Ami biztos: az egyik oldalon állnak a kormányerõk, akik elvileg mindenkivel harcban állnak, akik a törvényes rendet megsértik, a gyakorlat azonban sokszor erre is rácáfol (ld. AUC). A kormányzati biztonsági erõk az alábbi fegyveres alakulatokból tevõdnek össze: hadsereg, rendõrség, légierõ, haditengerészet és a legális önvédelmi alakulatok. A 120.000 fõnyi hadseregbõl kb. ötvenezren „valódi”, ütközetekben is bevethetõ fegyveresek, míg a többiek adminisztratív, illetve védelmi feladatokat látnak el kulcsfontosságú létesítményeknél (infrastruktúra, olajfeldolgozó üzemek, multinacionális képviseletek, stb.). Az önkényessége, erõszakossága és vezetõinek irányíthatatlansága miatt sokat bírált hadsereg jelenleg egy reformon megy keresztül, melynek fõ célkitûzése a gerillák és paramilitáris alakulatok ellen bevethetõ alakulatok létszámbeli növelése. A hadsereggel létszámban megegyezõ rendõrség - különösen annak drogellenes egysége, a DANTI - legfõbb feladata a kábítószer-termelés és az azzal összefüggõ bûnözés kezelése. A fõként a határok védelmét ellátó 10 ezer fõnyi légierõ és 5 ezer fõnyi haditengerészet szükség esetén besegít nekik is, de ugyanígy a hadseregnek is a kábítószercsempészek, illetve a felkelõk elleni küzdelmekben. A sokak által csak „legális halálcsoportoknak” nevezett, és éppen emiatt 1999. márciusától tovább nem támogatott önvédelmi alakulatok (CONVIVIR) leépítése megkezdõdött ugyan, de még így is több tucat ilyen egység mûködik az országban.

Ezen alakulatokkal állnak szemben azok a fennálló rendszerrel elégedetlen, szélsõbaloldali eszméket valló gerillacsoportok, melyek létrejötte Kolumbiában a ‘60-as évek közepére tehetõ. Ezen mozgalmak egész Latin-Amerikára jellemzõ jellegzetessége a fegyveres harc mindenekfelettisége, a konfliktus állandósítása és a résztvevõk erõs elhivatottságából adódó radikalizmusa.

A legnagyobb és legerõsebb kolumbiai gerillacsoport, a FARC (Fuerzas Armadas Revolucionarias de Colombia - Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erõk) 1966-ban jött létre, a mára már legendás hírûvé vált Manuel Marulanda Vélez „Tirofijo” („Mesterlövész”) vezetésével. A FARC tagsága a kezdeti idõkben kommunista ideológusokból és a hatalom által üldözött nem kommunista parasztokból tevõdött össze. A szervezet elsõ aranykorát 1966 és 1968 között élte, amikor is több mint 500 állandó fegyverese és több ezer felfegyverzett parasztja volt. A hadakozáshoz szükséges fegyvereket, lõszereket, uniformisokat a csoport katonai állomáshelyek, õrségek elleni támadásokból, rablásokból szerezte. A kormány kegyetlen ellenhadjáratának köszönhetõen a ‘70-es évek elején úgy tûnt, a FARC képtelen hosszabb idõre felvenni a harcot a hatalommal, és eltûnik a harcterekrõl. A ‘70-es évek végén, ‘80-as évek elején a FARC azonban újra feltámadt, sõt, egy 1980-as katonai jelentésben már mint az ország legerõsebb gerillaszervezete szerepelt. 1984-ben, a kormánnyal és több más gerillaszervezettel (M-19, EPL) közösen aláírt tûzszüneti megállapodás után úgy tûnt, a ‘40-es évek vége óta tartó polgárháborús idõszak - a szervezetek politikai életbe való beilleszkedésével - végre lezárul, ám ez a FARC politikai szárnyaként ismert UP (Union Patriótica) kivételével egyik gerillacsoportnak sem sikerült. A megállapodás felbomlott, a harc pedig tovább folytatódott. Ebben az idõben vált a kolumbiai gerillák kedvelt pénzszerzési forrásává a túszejtés: az egyre elszaporodó emberrablásokból természetesen a FARC sem maradhatott ki. 1987 októberében létrejött a Politikai Rehabilitációért, Megbékélésért és Normalizációért Felelõs Állandó Tanácsadó Testület, a kormány békeszervezete, melynek feladata a gerillákkal való párbeszéd elindítása lett volna. A FARC azonban - ekkor még - nem volt hajlandó szóba állni a kormánnyal; a szervezet a tárgyalások megindítását a jobboldali félkatonai csoportok leszereléséhez, az emberi jogok katonaság részérõl történõ betartásához, illetve átfogó politikai, gazdasági reformokhoz kötötte. 1998-ig, Andrés Pastrana hatalomra jutásáig nem is történt semmi rendkívüli elõrelépés a kormány és a FARC közti viszony rendezése érdekében, a békehozónak kikiáltott új elnök hivatalba lépése után azonban megindult a közeledés. A FARC vezetõi ugyanis rájöttek: az erõsödõ nemzetközi és helyi paramilitáris nyomás, illetve a civil lakosság részérõl érezhetõ növekvõ elégedetlenség könnyen hatalmuk és társadalmi bázisuk gyengüléséhez vezethet, így aztán jobbnak látták tárgyalóasztalhoz ülni. Ezen döntésükhöz hozzásegítette õket a kormány azon gesztusértékû lépése is, mely során a hadsereg 1998-ban kivonta csapatait a FARC által ellenõrzött zónából, átengedve ezzel az ország területének csaknem 40 százalékát. A jelenleg 15-17 ezresre becsült FARC tárgyalási pozíciói tehát minden szempontból jónak mondhatók, ez azonban - sajnos - a béketárgyalásokra is rányomja a bélyegét. De errõl majd késõbb. 

Most lássuk az ország második legnagyobb gerillaszervezetének, az ELN rövid történetét.
A mára már 4-5 ezer fõsre gyarapodott ELN-t (Ejército de Liberación Nacional - Nemzeti Felszabadítási Hadsereg) Fabio Vásquez Castano alapította, öt évvel a mintaként szolgáló kubai forradalom után, és két évvel az elõbb bemutatott FARC létrejötte elõtt. Camillo Torres atya ELN-ben való felbukkanásáig a szervezet csupán egy Santander tartománybeli kis csoportosulás volt, mely kisebb falvak elfoglalásával, bankok kirabolásával, börtönök feltörésével próbálta felhívni magára a közvélemény figyelmét, legtöbbször eredménytelenül. A már említett római katolikus pap, Torres atya támogatásának megnyerése után azonban megváltozott a helyzet: az ELN rövid idõn belül komoly csoporttá nõtte ki magát. Minden azonban az atyának sem sikerülhetett. Próbálkozása, hogy az ELN erõire alapozva létrehozzon egy politikai ellenállási mozgalmat, eredménytelennek bizonyult, mi több, 4 hónappal az általa kieszközölt fegyverszünet után a halálát okozta. Vezetõjének elvesztése után az ELN nehéz helyzetbe került, amit mi sem bizonyít jobban, mint a fegyveres erõk 1973-as jelentésében szereplõ azon mondat, mely szerint a hadsereg „ténylegesen felszámolta” az ELN-t. A halálhír azonban valótlannak bizonyult, az ELN tovább folytatta akcióit: túszejtések, bankrablások, gyilkosságok jelezték „közéleti aktivitásukat”. Az ELN elszántságát mutatja, hogy õk voltak az egyetlen szervezet, akik nem írták alá az 1984-es tûzszüneti egyezményt (emiatt pedig még maga Fidel Castro is megszidta õket), és sokáig az Andrés Pastrana által beindított békefolyamatban sem voltak hajlandók részt venni. 2000 közepéig az ELN szabotált mindenféle közeledési kísérletet a kormány részérõl, és a nemzetközi közvéleményt is sokkoló túszejtésekkel, közúti blokádokkal és infrastruktúra elleni támadásokkal próbált jobb tárgyalási pozíciókat kikényszeríteni magának (demilitarizált övezet). Mára a jó szándék már megvan az ELN vezetõiben, konkrét lépések azonban még nem történtek a tárgyalások beindítása érdekében.

Bár párttá válásuk után szervezetük fegyveres alakulatait felszámolták, néhány szó erejéig mindenképpen említést érdemel még egy gerillaszervezet, az M-19, melynek politikai életbe való beolvadása akár a FARC számára is mintaként szolgálhat. Az M-19 az 1970-es választást követõen jött létre, amikor is az Anapo, a korábbi diktátor, Rojas Pinilla pártjának állítólagos választási gyõzelmét meghamisították, és végül a Nemzeti Frontot hozták ki gyõztesen. Noha az Anapo tagadott minden kapcsolatot az új gerillamozgalommal, az M-19 kikiáltotta magát a párt fegyveres csoportjává. Az 1980-as évek közepéig az M-19 minden más gerillaszervezetet háttérbe szorított városi hadmûveleteivel. Leghírhedtebb akciójukat egy évvel az általuk is aláírt 1984-es tûzszüneti megállapodás után hajtották végre, amikor is a bogotái igazságügy-minisztérium több mint száz halálos áldozatot követelõ elfoglalásakor megölték a Legfelsõbb Bíróság 11 bíráját. A szervezet legfõbb politikai és katonai stratégájának, Alvaro Fayad-nak 1987-es meggyilkolása igen súlyosan érintette a gerillacsoportot. 1998 májusában az M-19 még elrabolta Alvaro Gómez Hurtadót, kétszeres elnökjelöltet, a Konzervatív Párt vezetõjét, de már csak azért, hogy ezzel kikényszerítsék a kormánytól a béketárgyalásokat. Az M-19 1990-ben letette a fegyvereket és politikai párttá alakult.

 A kolumbiai konfliktusban szembenálló felek harmadik csoportját a szélsõjobboldali paramilitáris alakulatok, az ún. halálbrigádok alkotják. Ezek a csoportok, melyek legfõbb ellenségeiknek a gerillákat tartják, a Barco-kormány (‘80-as évek közepe) alatt váltak egyre aktívabbá, és egészen a ‘80-as évek végéig legálisan, a hadsereggel együttmûködve tevékenykedhettek az országban. A hadsereget egyébként a mai napig érik olyan vádak, hogy saját pozícióikat könnyítendõ, néha-néha szemet hunynak a szabadcsapatok akciói felett, ám a kormányra nehezedõ nemzetközi nyomásnak köszönhetõen az ilyen esetek ma már egyre ritkábbak. A két legismertebb jobboldali csoport a MAS (Muerta a Secuestradores - Halál az Emberrablókra) és az AUC (Autodefensas Unidas de Colombia - Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erõk).

A hét kisebb területi egységbõl álló, mára már csaknem 10 ezer fõsre duzzadt AUC-ot Carlos Castano alakította, a legenda szerint azért, hogy bosszút álljon a gerillák által meggyilkolt édesapján. Azóta ezt a fogadalmát alaposan túlteljesítette, csapatai ugyanis az elmúlt 15 évben komoly veszteségeket okoztak mind a FARC-nak, mind a ELN-nek, de leginkább e két szervezetet támogató civil lakosságnak. A terrorszervezet fõ célkitûzései közé tartozik ugyanis a gerillavadászat mellett a balosokkal kollaboráló falvak lakóinak szisztematikus ritkítása is: ezen feladataik ellátásához egy speciális eljárást is levédtek maguknak: a lefejezés módszerét. „Minden ELN által megölt katonánkért 10 ELN-gerillát küldünk a másvilágra” - hirdetik cinikusan a szélsõjobboldali szabadcsapatok, és ígéreteiket valóra is váltják; igaz, gerillák helyett legtöbbször tíz gerillapártolással vádolt, ártatlan paraszt kerül a halállistájukra. Az egyre inkább a megegyezés felé hajló gerillacsoportok szerint (de komoly nemzetközi szakértõk is így vélekednek) a békefolyamat legfõbb hátráltatója ma a Carlos Castano vezette AUC. Márpedig amíg õk nem hagynak fel brutális terrortámadásaikkal, addig sem a FARC, sem az ELN nem teszi le a fegyvereket, mert az kész öngyilkosság lenne a részükrõl.

S végül, mintha ennyi szereplõ nem lenne elég ahhoz, hogy összekuszálja a kolumbiai hadszíntereket, ott vannak a minden eddig bemutatott erõt átszövõ és megfertõzõ kábítószer-kereskedõk, Kolumbia vérszívói (részletesebben a kábítószer-termeléssel foglalkozó fejezetben).
 
 

<<< Kolumbia