Pastrana mindjárt azzal kezdte, hogy 1998 novemberében kivonta a hadsereg csapatait a FARC által uralt zónából, átengedve ezzel a gerilláknak több tízezer négyzetkilométernyi területet. A FARC-ot azonban ez nem hatotta meg, legalábbis nem annyira, mint azt Pastrana várta, így a kormány érzékelhetõ közeledési szándéka ellenére a béketárgyalások még várattak magukra.

Hosszú huzavona után végül sikerült megállapodni a kapcsolatfelvétel idejérõl és helyérõl (Pastrana még abba is beleegyezett, hogy a tárgyalásokra FARC által ellenõrzött területeken kerüljön sor), ám az 1999. január 7-ére kitûzött elsõ próbálkozás az államfõ csúfos kudarcával végzõdött. A tárgyaláson ugyanis nem jelent meg a FARC legfõbb embere, Manuel Marulanda, csupán képviselõit küldte el maga helyett. Õk közölték a szomorú hírt az elnökkel (amit aztán pár nappal késõbb a vezér a sajtóban meg is erõsített), miszerint a tárgyalásokra addig nem kerülhet sor, amíg a kormány fel nem mutat valami eredményt a jobboldali paramilitáris csoportok lefegyverzésében.
 

Pastrana a FARC-nál tesz látogatást

Fél éves huzavona, valamint egy minden addiginál hevesebb FARC-os „pozíciójavító” offenzíva után júliusban kezdõdtek újra a tárgyalások, melynek középpontjába a drogkereskedelem került. Ezen Pastrana nyíltan felszólította a gerillákat, hagyjanak fel a kábítószer-kereskedelemmel, ellenkezõ esetben nem juthatnak politikai szerephez. Ez persze mindjárt a megbeszélések újbóli beszüntetéséhez vezetett. A gerillák októberig visszavonultak a tárgyalóasztaltól, ahová aztán egy soha nem látott tömegdemonstrációs hullám kényszerítette vissza õket: 700 kolumbiai városban mintegy 12 millió ember vonult az utcára, hogy kifejezze béke utáni vágyát. Egy ilyen nagyméretû megmozdulást már a FARC sem hagyhatott figyelmen kívül, megkezdõdtek az érdemi tárgyalások.

Egy évvel a béketárgyalások hivatalos megnyitása után, 2000. január 29-én a szembenálló felek végre megegyeztek abban, hogy mirõl is kellene tárgyalniuk. Az elsõ elfogadott napirendi pont, melyet a kormány és a FARC képviselõinek 6 hónap alatt kell (kellett volna) megtárgyalniuk, egy mûködõképes gazdasági és szociális modell kidolgozását tûzte ki célul. Mûködõképes, hangsúlyozták a kormány részérõl, már a tárgyalások megkezdése elõtt kizárva a radikális modellekrõl való diszkussziót. A FARC a fõ hangsúlyt a mezõgazdaság átalakítására, valamint az ország nyersanyagainak védelmére helyezte. Megegyeztek a felek a tárgyalások további pontjairól is, eszerint a gazdasági és szociális kérdések megvitatása után következnének az emberi jogok, a politikai reformok és a külpolitikai kérdések. Mindezt egy 18 hónapos tárgyalássorozatban képzelték el, ami - az eddigi megbeszéléseket látva - minden bizonnyal jócskán elhúzódik majd.

A január végi megállapodást egy európai tanulmányút követte, mely során a kormány és a FARC képviselõi végigjártak néhány európai államot, az ottani szociális és gazdasági modelleket tanulmányozandó. A Svédországot, Norvégiát, Olaszországot, Vatikánt, Svájcot, Spanyolországot és végül Franciaországot is érintõ körutazást követõen a gerillák és a kormány emberei visszatértek Kolumbiába, hogy ott folytassák a tárgyalásokat. Az európai „társasutazás” azonban nem hogy összehozta volna a feleket, hanem inkább egy kicsit elkapatta a FARC képviselõit, akik talán mindjárt a svéd jóléti modellt szerették volna bevezetni hazájukban. Hogy a Vatikánban kapott pápai áldás nyugtatta meg õket igazukban, vagy csupán a körutazás során elkerülhetetlen összezártság miatt orroltak meg hirtelen a kormányra, nem tudni, de hazatérésük után a gerillák újra a tárgyalások befagyasztásával kezdtek fenyegetõzni.

A mosolyszünet oka az elõzõ év szeptemberében meghirdetett Kolumbia-terv (ld. késõbb részletesebben) volt, mely a kábítószer-termelés elleni harcban nem a FARC által indítványozott agrárreformra, hanem a vegyszeres permetezésre fektetette a hangsúlyt. A FARC azt már korábban is szóvá tette, hogy a nagyrészt amerikai pénzbõl finanszírozott terv nem más, mint egy burkolt támadás a gerillák ellen, valamint hogy a kormány nem is gondolja komolyan a béketárgyalásokat, csupán az idõt húzza, hogy megerõsítse  hadseregét, ezért aztán sokáig hallani sem akartak a kormány által ajánlott tûzszüneti megállapodásról (vagy legalábbis azt a megtárgyalandó kérdések teljesítéséhez kötötték).

A fenyegetõzés ellenére azonban a tárgyalások folytatódtak, méghozzá a civilszervezetek véleményének kikérésével. A nyilvános meghallgatáson a szakszervezetek, vállalkozói szövetségek nyilatkozhattak az általuk elképzelt új gazdasági modellrõl, komoly és világos megoldási javaslat azonban egyetlen oldalról sem érkezett. A kétes sikerû meghallgatásoknál sokkal pozitívabb jelnek tekintették a szakértõk a FARC azon bejelentését, melyben egy új politikai mozgalom megindításáról számoltak be. A Bolivar Mozgalom az Új Kolumbiáért - a jobboldali terrortámadásokat kivédendõ - egyenlõre azonban csak titokban tevékenykedik, és a 2000. októberében esedékes területi választásokon sem vesznek még részt. Megindult a közeledés a fegyverszünet kérdésében is, a kormány és a gerillák kidolgozták a tûzszünet alapvetõ feltételeit. Ezek a következõk: 1. A fegyverszünet az elsõ lépésben nem lehet hosszabb három hónapnál; 2. Multilaterálisnak kell lennie, azaz az állam minden biztonsági egységére egyformán vonatkoznia kell; 3. Közös ellenõrzõbizottság létrehozása; 4. A paramilitáris csapatok lefegyverzésének megkezdése.

Ám mint ahogy azt a békére áhítozó ország közvéleménye már megszokhatta, az örvendetes közeledést néhány nappal késõbb egy újabb visszalépés követte: május 15-én egy „nyakörvbomba” (az áldozat nyakára erõsített, dinamittal töltött robbanószerkezet) felrobbanása a tárgyalássorozat egyik legsúlyosabb válságát eredményezte. S bár a kormány azonnal és egyértelmûen a gerillákat tette felelõssé a történtekért, a FARC tagadott minden ellene irányuló vádat a merénylettel kapcsolatban, s befagyasztotta kapcsolatait a kormánnyal.

Az enyhülést Camilo Gómez kormányképviselõ hozta, aki a katonaság és a rendõrség állásfoglalásával ellentétben magabiztosan kijelentette, nagyon kevés az arra utaló jel, hogy a terrortámadást valóban a FARC rendelte volna el. A nyilatkozatot követõen a békefolyamat újból lendületet vett, és a felek megegyeztek abban, hogy július 3-án folytatják megbeszéléseiket a tûzszüneti megállapodást illetõen.

Ez tehát a jelenlegi helyzet a kormány és a FARC gerillái közti tárgyalássorozatot illetõen, a háború pedig közben tovább folytatódik. A végsõ megegyezés a távoli jövõben, és ami még ennél is rosszabb, Kolumbia népe azzal is tisztában van, hogy a tárgyalások esetleges sikere sem jelenti feltétlenül azt, hogy eljött számukra a várva várt béke. Mert mint ahogy azt a latin-amerikai gyakorlat mutatja, a megállapodások létrejötte és a harcok tényleges befejezése között akár hosszú évek is eltelhetnek, nem beszélve arról, hogy a FARC gerilláival kötött békeszerzõdés csupán az egyik fegyveres csoport ügyét rendezné, s nem oldaná meg a másik baloldali csoport, az ELN, valamint a paramilitáris alakulatok és a kábítószer-kereskedõk ügyét.
Pedig a kormány az ELN-nél is próbálkozik, igaz, nem olyan intenzíven, mint ahogy azt a FARC esetében teszi. A Nemzeti Felszabadítási Hadsereg egészen az idei év közepéig hiába kérte az általa ellenõrzött területek demilitarizálását a kormánytól, az nem volt hajlandó belemenni ebbe. A kisebbik gerillacsoport ekkor kegyetlen figyelemfelkeltõ hadjáratba kezdett. 1999. áprilisában az ELN gerillái eltérítettek egy repülõgépet, majd májusban 140 hívõt raboltak el egy katolikus templomból. Amit szép szóval nem tudtak elérni, túszejtésekkel, infrastruktúra elleni támadásokkal, közúti blokádokkal csikartak ki a kormánytól. A kormány végül idén áprilisban engedett, és beleegyezett egy ELN-zóna létrehozásába. A megközelítõleg 5000 négyzetkilométernyi terület három községet foglalna magába: a Bolívar tartomány déli részén található San Pablót és Cantagallót, valamint az antioquiai Yondót. A kormány és az ELN közti megállapodás értelmében a terület 9 hónapra kerülne az ELN irányítása alá, és hazai, valamint nemzetközi megfigyelõk ügyelnének az ott élõk jogainak betartására. A végleges megegyezés azonban eddig nem történt meg, annak létrejöttét elõbb a környékbeli parasztok egész Észak-Kolumbiát megrázó zónaellenes blokádja, majd pedig a paramilitáris csoportok által is támogatott ellenkampány hátráltatta.

A halálcsapatokkal való megegyezésre, azok önkéntes fegyverletételére pedig még annyi esély sincs, mint a gerillák leszerelésére: Carlos Castano emberei mindeddig ellenálltak minden demilitarizációs kísérletnek. A civil lakosság elleni támadásaikkal, „büntetõ” hadjárataikkal, az általuk szervezett tömegdemonstrációk, blokádok segítségével szabotálják a Kolumbiában éppen csak beindult békefolyamatot. Legújabban az ELN által kieszközölt demilitarizált zóna létrehozását próbálják megakadályozni, nem kevés sikerrel. A paramilitáris alakulatokat sokan az ország legkegyetlenebb, legvéresebb fegyveres szervezetének tartják, akiktõl minden kitelik, amit az emberi (emberi?) elme ki tud találni. Az amerikai drogellenes szervezet, a DEA értesülései szerint például idén áprilisban egyenesen Pastrana elnök meggyilkolásával akartak bosszút állni a hadsereg által lemészárolt katonatársaikért. S bár ezeket a vádakat Carlos Castano, az AUC vezetõje tagadta, a kolumbiai helyzetet ismerõk állítják, a béketárgyalások megtorpedózására törekvõ szabadcsapatoktól minden kitelik.
 

<<< Kolumbia