| Sierra Leonei- polgárháború
(egy az egybe, kvázi off-line)
Írta: Dezsõ András (dandras@mail.index.hu) URL: http://konfliktus.index.hu Tartalom: A Sierra Leone-i polgárháború okai
Valamennyire
enyhülni látszik a Sierra Leonét immár tíz
éve uraló erõszak és káosz, amióta
az ország a nemzetközi közösségek gyámságát
élvezi, s a kormány minden egyes „leszerelõ” lázadónak
300 dollárt ígér. Mivel azonban az 1999 nyarán
megkötött békemegállapodásban leírt
feltételek eddig még nem valósultak meg, a harcok
bármelyik pillanatban fellángolhatnak.
Gyakorlatilag minden szõrnyûség
tíz évvel ezelõtt kezdõdött, amikor a
szomszédos libériai polgárháborúba beavatkozó
nyugat-afrikai békefenntartók (ECOMOG) Sierra Leonéban
alakították ki a bázisukat. A libériai lázadók
vezére, Charles Taylor (ma Libéria elnöke) erre reagálva
1991-ben Sierra Leonéban egy második frontot nyitott. Így
született meg Foday Sankoh vezetésével a Forradalmi
Egység Frontja (RUF), és vele együtt a
A nyolc éve kezdõdött Sierra Leone-i polgárháborúban végrehajtott gaztettek brutálisabbak, mint a Koszovóban elkövetett bûnök - nyilatkozta a konfliktus kapcsán Mary Robinson, az ENSZ Menekültügyi Fõbiztosságának (UNHCR) vezetõje. A béketeremtés nem könnyû feladat a nemzetközi közösségek számára, ugyanis nem lehet csupán a fegyverellátás leállításával megszüntetni a konfliktust. A lázadók (és mindazok akiknek érdekükben áll a káosz fenntartása) ukrán vagy dél-afrikai zsoldosokat alkalmazva elméletileg tovább tudnának harcolni a helyiek segítsége nélkül is. A jelenlegi békeszerzõdés megvalósításában is a gyémántok jelenléte okozza a legnagyobb gondot az ENSZ és azon országok számára, amelyeknek érdekében áll a rendezés (Nagy Britannia, Nigéria). Reményre az adhat csak okot, hogy Sierra Leone elég kis ország ahhoz, hogy a nemzetközi szervezetek alkalmasak legyenek megváltoztatni az események folyását. Sajnos a történések mást mutatnak: eddig valamennyi békekötési kísérlet elbukott, az 1996 november 30-án tetõ alá hozott Abidjani egyezményben foglaltak is csak papíron valósultak meg. Az 1999 július 7-ei Togóban megkötött Lomé-i egyezmény megvalósítása is nehéznek bizonyul. Ebben a Kelet-Afrikai Államok Közössége (CEDEAO), az ENSZ és az Afrikai Egység Szervezete (OUA) égisze alatt létrejött megállapodásban a kormány kénytelen volt kompromisszumot kötni az országot évek óta félelemben és terror alatt tartó RUF vezetõivel: a megállapodás értelmében a magukat feladó lázadókat nem vonják felelõségre tetteikért, sõt, a békébe beleegyezõ RUF- vezetõknek magas állami posztot kínálnak fel, amely lehetõséggel a lázadók közül többen éltek is. Ezzel egy idõben a szõrnyûségeket átélt lakosságnak el kell fogadnia azt, hogy a családokat mészárló, megcsonkító bûnözõk amnesztiában részesülnek, a felelõsök pedig az újonnan alakult ideiglenes kormányban jutnak kulcspozícióhoz. Nem csoda, hogy Ahmed Tejan Kabbah elnök nem kifejezetten örült az egyezmény feltételeinek, de nem volt más választása, mint a lakossággal egyetemben elfogadni azokat. Az elnök valószínûleg emlékszik arra a szõrnyû idõszakra, amikor a lázadók 1999 januárjában majdnem teljesen elfoglalták Freetownt, miközben a várost védeni hivatott nigériai katonákat Nigéria - az ország belpolitikájában végbement változások miatt - majdnem hazarendelte. A Lomé-i egyezmény tehát egy utolsó esély arra, hogy Sierra Leonéban végre béke legyen, vagy legalább valami ahhoz hasonlatos dolog. De tekintettel az egyezmény aláírása körüli hercehurcára (a partnerek az aláírás pillanatában majdnem visszaléptek), a megállapodás megvalósulásának esélye kevés. Elõször is a lázadófõnök Sankoh Freetownba való visszatérése nagyon hosszú idõt vett igénybe. Sankoh heteken át húzta az idõt Loméban majd Abidjanban, míg végül a regionális vezetõk elvesztették a türelmüket, s repülõgéppel indultak a „fõnök” keresésére. Ezt követõen az is idõbe telt, hogy a RUF-ból „kiszállt” vezetõk a kormánnyal megegyezzenek abban, hogy ki milyen posztot tölt majd be az egyesített kormányba. Idõközben pedig a RUF sehol sem állt a leszereléssel. A RUF vezérkarának „tökölésével” annyit azért sikerült elérni, hogy több lázadó katona - megunván a RUF-on belüli zavart - kimászott a dzsungelbõl és önként leszerelt. Ebben közrejátszott a bizonytalanság is: a lázadókat nyugtalanította, hogy nem voltak tisztában azzal, hogy az újonnan alakult hatalom vajon elismeri-e õket vagy sem? A leszerelés mindenesetre sokba kerül: minden egyes, a fegyverét leadó lázadónak 300 dollárt „jutalmat” ígérnek. Bár számos „fenegyerek” megadta magát, a békefolyamatokon dolgozókat nyugtalanította, hogy a RUF még mindig toboroz embereket, s ami a legszomorúbb: gyermekeket. A kialakult furcsa helyzetet Soren Jensen Peterson, az ENSZ Menekültügyi Bizottságának tagja a következõképpen jellemezte: „Ez az egyik legveszélyesebb periódus volt, egy üresség, amiben bármi megtörténhet.” Novemberre a két lázadó frakció között Makeniben kirobbantak a harcok. A RUF katonái elüldözték a polgári lakosságot, ezzel még inkább megkérdõjelezve a béke mielõbbi megvalósításának halovány esélyeit. Természetesen Sankoh (aki ekkor már Freetown egyik nagy villájában sütkérezett) igyekezett minél kisebb jelentõséget tulajdonítani az eseménynek, arra hivatkozva, hogy ez esetben nem a kormányerõket és a békefenntartókat érte támadás, hanem a lázadók között alakult ki viszály. „Egy családi probléma” - nyilatkozta a RUF vezére, aki szerint a megállapodást csak akkor rúgta volna fel a RUF, ha az ECOMOG vagy a kormány mellett álló Kamajor nevû miliciák ellen intéz támadást. Makeni lakosai (azaz az érintettek) nem osztották Sankoh véleményét. De akkor is problémás a dolog, ha netán tényleg a RUF emberei közötti ellentét eredményezte a polgári lakosság megfélemlítését. Ez esetben nem a békefolyamat, hanem maga a Loméi egyezmény kérdõjelezõik meg: ha Sankoh nem tud parancsolni a lázadók felett, akkor miért képviselte õket a megállapodás során? A dzsungelban ugyanis sorra új vezetõk tûnnek fel, akiknek semmiféle formális kapcsolatuk nincsen a kormánnyal és a nemzetközi közösségek képviselõivel. Tehát a megállapodás rájuk nem vonatkozik. Jelenleg úgy tûnik, hogy a „veszélyes periódusként” jellemzett idõszakon már túl van az ország, azonban más tényezõk jelentkeznek akadályként. Az egyezményben szerepel, hogy szabad választásokat írnak ki, ahol a lázadó csoportok mint politikai pártok képviseltethetik magukat. Ez a kitétel végérvényesen aláássa annak a lehetõségét, hogy a borzalmakért felelõs embereket a késõbbiekben felelõségre lehessen vonni. Továbbá problémát jelent "politikai" téren, mivel kicsi a valószínûsége annak, hogy ezen vezetõk valaha képesek lennének a demokrácia játékszabályai szerint eljárni. Az optimisták igyekeznek a Sierra Leonéban zajló polgárháborút a szomszédos Libéria egykori polgárháborújával összehasonlítani, amely végül egy, a nemzetközi közösségek által ellenõrzött szabad választással végzõdött. A libériai végkifejlet forgatókönyvében a „polgárháborús bûnös”, Charles Taylor jutott hatalomra. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy vajon mi történt volna, ha nem Taylor nyeri a választásokat? Valószínûsíthetõ, hogy folytatódott volna a háború. A Sierra Leone-i békefolyamatokban
nagy szerepet játszik az ECOMOG, ezért e cikknek a második
része az ECOMOG szerepérõl szól.
ECOMOG Az ECOMOG kapcsán több elemzõ fejében felmerült a következõ kérdés: a belsõ konfliktussal küszködõ országok békéjének fenntartását, vagy a kormány védelmét tekinti céljának a Nyugat-Afrikai Országok Gazdasági Közössége (CEDEAO) fegyveres szervezete, az ECOMOG? Erre a kérdésre keresem a választ a libériai polgárháborút azaz a Sierra Leone-i konfliktust nagy mértékben meghatározó eseményt felidézve. 1990-ben a West African States Ceasefire Monitoring Group (WASCMG), azaz a 16 országot magában foglaló CEDEAO néhai "békefenntartó" szervezete szembekerült a libériai polgárháború problémájával. A libériai konfliktus 1989 decemberében kezdõdött, amikor Charles Taylor, a National Patriotic Front of Liberia (NPFL) vezetõje, Samuel Doe kormánya ellen lázadt fel. A polgárháború iszonyatos és elviselhetetlen kínszenvedéseket okozott a polgári lakosság számára, így a civilek az egyházzal egyetemben a CEDEAO-t kérték fel a konfliktus megoldására, a hadviselõ felek közötti közvetítõ szerepre. A segítségkérésre azért volt jogalapja a lakosságnak, mivel Libéria is tagja a CEDEAO-nak. Az érdekesség az, hogy mielõtt a CEDEAO-t felkérték erre a szerepre, Nigéria (szintén tagállam) óriási buzgalommal, önként kezdeményezte, hogy elvállalja a közvetítõ szerepet. Amikor a Taylor vezette lázadók és a libériai hadsereg között a feszültség egyre fokozódott, akkor Gána elnöke, Jerry Rawlings azt javasolta Nigériának, hogy avatkozzon be katonailag a konfliktusba. 1990-ben a Gambia fõvárosában, Banjulban megrendezett CEDEAO-csúcson Gambia, Gána, Nigéria, Mali,Togo, Elefántcsontpart, Sierra-Leone és Guinea közremûködésével egy olyan bizottságot hoztak létre, mely a libériai konfliktus megoldásának feladatával lett megbízva. Ez a bizottság - ugyanezen a banjuli csúcson- végül egy békefenntartó fegyveres szervezetté vált, melynek feladata, hogy egyezkedés céljából meghívja a hadviselõ feleket, valamint katonai kontingenseket küldve Libériába a két rivális fegyveres csoport közé álljon, s biztosítsa a tûzszünetet. A frissében született afrikai békefenntartó szervezet (ECOMOG) elkötelezettsége is egyértelmû volt: semlegesnek maradni, s csak önvédelmi esetben élni a fegyveres akciókkal. A végsõ cél pedig kizárólag a tûzszünet fenntartására szorítkozott. Ahogy Tshitenge Lubabu Afrika-szakértõ fogalmazott, az afrikai történelem során ez volt az elsõ olyan alkalom, amikor az afrikaiak arra kötelezték magukat, hogy megtalálják a közös hangot és eszközt saját problémáik megoldására. Az Ecomog azonban közel sem úgy valósult meg, ahogy azt kitalálták. A békefenntartó szervezet már a megalakulásának kezdete óta kettéosztotta az addig egységes CEDEAO-t. Egyes megfigyelõk szerint a gazdasági közösség széthúzásának oka ott keresendõ, hogy a 16 államból 7 állam által alkotott szervezet nem képes arra, hogy saját akarata szerint bírja kötelezettségre a többi államot. Ennél azonban sokkal inkább találóbb az az okfejtés, mely szerint a szakadás oka, hogy egyes államok vezetõi (mint például a Taylort támogató Félix Houphouet-Boigny elefántcsontparti elnök) rossz szemmel tekintettek (s tekintenek mind a mai napig) Nigériára, amiért az ECOMOG teljes létszámának felét nigériai katonák alkotják. Így a nézeteltérés hamar az anglofonok és a frankofonok közötti veszekedéssé fajult. A CEDEAO-n belüli vita abból is fakad, hogy az Egyesült Államok vezetõi (akik hosszú ideig meg voltak róla gyõzõdve, hogy Charles Taylor az az ember, akinek Samuel Doe-t helyettesítenie kell) megváltoztatták a Taylorról alkotott pozitív véleményüket, miután megtudták, hogy az NPLF fõnökét (azaz Taylort) Líbia támogatja. Az amerikai diplomácia véleménye olyannyira megváltozott, hogy Taylort a végén már ellenség tekintették. Az Egyesült Államok annak érdekében, hogy Taylort eltávolítsa, megkereste Houphouet-Boigny elnököt, aki azonban nem állt kötélnek a "szövetségesdis-játékban", mivel ki nem állhatja Doe-t. Így az amerikaiak Nigériának vették az irányt, ahol 50 millió dolláros támogatást és logisztikai segítséget ígértek annak fejében, hogy a katonai hadmûvelet sikerüljön Nigériának. Mindeközben az ECOMOG (nigériai katonai "többlettel") 1990 augusztus 24-én megszállta Libériát, de ahelyett, hogy a valódi feladatát (konfliktus-kezelés, közvetítés a hadviselõ felek között) látta volna el, a nigériai-amerikai terv került elõtérbe. Az ECOMOG alapelvét (semlegesnek maradni) felrúgva a beavatkozás nagyon hamar Taylor-ellenes nigériai politikába fordult át. A fennálló feszültség - paradox módon pont az ECOMOG-nak köszönhetõen - olyannyira megerõsödött, hogy a CEDEAO tagállamainak vezetõi a libériai konfliktus megoldásának céljából egy új találkozó összehívása mellett döntöttek. 1990 októberének végén (miután már az illetékes vezetõk négy csúcstalálkozót bonyolítottak le) Yamaoussoukroban több "befolyásosabb" személyiség - például Jimmy Carter amerikai ex-elnök - közbelépésének hatására Taylor elfogadta, hogy az ECOMOG Libéria teljes területére (ki)terjeszkedjen. A libériai konfliktust lezárni hivatott, november 27-én és 28-án Bamakoban tartott maratoni egyezkedés (36 óra) végeredménye egy tûzszüneti megállapodás volt. Másik lényeges pontja volt a bamakoi tárgyalásnak, hogy elfogadták Charles Taylor azon követelését, hogy az ECOMOG ne csak Libériában, hanem más országokban is jelen legyen. Annak ellenére, hogy a tárgyaló felek békefenntartásról beszéltek, mindenki tisztában volt azzal, hogy az ECOMOG már réges-régen túllépte az alapokmányába foglalt szerepvállalását: a békefenntartást elõbb egy katonai intervenció, majd egész egyszerûen a terület elfoglalása követte. libériai polgárháborúnak végül az Abujában aláírt békemegállípodás vetett véget 1996 augusztusában. A békekötést ezúttal már az amúgy hajthatatlan Taylor is támogatta, de a frakciók lefegyverzése nagy mértékben az újonnan kinevezett nigériai tábornoknak, Victor Malunak volt köszönhetõ. 1997 július 19-én Libériában szabad választásokat tartottak. A történelem fura ironiája, hogy a választásokat az a Charles Taylor nyerte meg, aki a több mint 150.000 ember életét követelõ polgárháborút kirobbantotta, s amely konfliktusban a polgári lakosság szenvedett a legtöbbet: a háború alatt 3 millió libériai menekült külföldre. Egyes elemzõk azt is a sors számlájára írják, hogy éppen az ECOMOG közremûködésével sikerült Taylornak hatalomra jutnia. Az újdonsült elnök oly módon köszönte meg az ECOMOG szerepvállalását, hogy a békefenntartó csapatok minél elõbbi kivonulását kezdeményezte.
A Sierra Leonéban zajló konfliktus nem etnikai csoportok, vagy politikai pártok küzdelme. Az okokat más, egymással összefüggõ tényezõben kell keresnünk. Az elsõ ilyen tényezõnek szociális okai vannak. Ebben az aspektusban a tengerparton és a nagyvárosokban élõ viszonylag gazdagabb és idõsebb generáció áll szemben az ország belsejében élõ tanulatlan, fiatal nemzedékkel. A szegényebb régiókban élõ kamaszok kilátástalan, nagyon rossz szociális körülmények között élnek, s a RUF-hoz való csatlakozás hízelgõ karrierlehetõség a számukra. A lázadók között a szegény fiatalok húst ehetnek, saját fegyverük lehet, és végeredményben szabadon garázdálkodhatnak. S mivel a lázadóknak sem ideológiájuk, sem (politikai) programjuk nincsen, a konfliktus elsõ ránézésre értelmetlennek tûnhet. És valóban az is. A Sierra Leonét már egy évtizede terrorizáló állapot bizonyos értelemben tényleg értelmetlen: az ártatlan lakosok terrorizálásának, amputálásának, megkínzásának, meggyilkolásának szükségességét semmi nem igazolja. Hacsak... Hacsak nem vesszük figyelembe a konfliktus hátterében rejlõ második, ún. gazdasági okokat. Sierra Leone ásványkincsekben gazdag (lásd. a gyémántok szerepe). A gyémántbányák pedig a szegény emberek lakta régiókban vannak, nagy részük a lázadók ellenõrzése alatt. A RUF az eladott gyémántokból fegyvereket, élelemet, s drogot vásárol. Ameddig tart a konfliktus, addig káosz és dezintegráció jellemzi az országot. És ameddig káosz van az országban, addig a lázadók szabadon ki tudják használni a bányák adta anyagi lehetõségeket. Ez ilyen „egyszerû”. Harmadik okként a jelenlegi káosz fenntartását preferáló Libériát jelölhetjük meg. Azzal, hogy Libéria (Charles Taylor elnökkel az élen) a gyémántokért cserében támogatja a RUF lázadóit, õ maga is felelõs a polgárháború "fenntartásáért". Forradalmi Egyesült Front (RUF) Annak ellenére, hogy a Forradalmi Egyesült Front (RUF) alapvetõen õserdei, ún. dzsungel hadsereg (bush army), a kormány hadserege és a nyugat-afrikai békefenntartó erõk (ECOMOG) számára is kemény ellenfélnek bizonyul. A 20-30 ezer fõsre taksált RUF fõ taktikája a rajtaütésszerû, gyors gerillatámadásokon alapul. A lázadók többsége fiatal, nem ritka közöttük a mindössze 9-10 éves (!) harcos sem. A RUF toborzása brutális: a gyermekeket sokszor azzal kényszerítik katonáskodásra, hogy lemészárolják a szüleiket és a falu fõnökét, így az árváknak megszûnik minden kapcsolatuk egykori otthonukkal. A kisgyermekeket gyakran alkoholos és kábítószeres állapotban küldik bevetésekre. A különféle bódító szerek hatása alatt a rituális kannibalizmus sem ritka jelenség. A lázadók az általuk elfoglalt területek falvainak lakosait terrorizálják: ismert katonai stratégiájuk, hogy harc közben ártatlan gyermekeket és nõket használnak élõ pajzsként. A RUF egyik jellegzetes „harcmodora”, hogy a megszállt települések civil lakosainak végtagjait amputálja, rosszabb esetben pedig lemészárolja õket. Asszonyait, gyermekeit a lázadók megerõszakolják, házaikat puszta szórakozásból felégetik. Az ENSZ-szakértõk szerint a sokszor kamasz fiatalok által elkövetett bûncselekmények jóval brutálisabbak, mint a világ bármely más konfliktusainál elõforduló cselekmények. Amikor a RUF erõinek 1999 januárjában Freetown közel felét sikerült elfoglalniuk, akkor bizonyosodott be, hogy a lázadók jól koordinált, logisztikailag jól kivitelezett, gyors, elõre megtervezett támadásokat tudtak végrehajtani. A lázadók közötti magas szintû kommunikációs technikák minõségén még a RUF-ot ismerõ szakértõk is meglepõdtek. Különösen fontos a terepakadályok elhelyezésénél tapasztalt újonnan demonstrált képességük. Az ECOMOG mérnökei állítólag több jól kialakított gyalogság-elhárító aknamezõt, azaz nem csak primitív, aknákkal itt-ott teleszórt területet is megtisztítottak a Freetown-félszigeten, továbbá Lungi és Port Loko között tankelhárító aknamezõket is felfedeztek. Mindezeknek a célja az ECOMOG haladásának megnehezítése volt. Az ECOMOG emberei a Freetown-félszigetrõl keletre is találtak olyan tankelhárító árkokat, amelyek profi munkára utaltak. Egyes információk szerint a RUF légelhárító tûzérséggel is rendelkezik. Ezen felfedezések jelzik, hogy a RUF több egyszerû dzsungel hadseregnél, s képes arra, hogy fokozatosan komoly konvencionális hadsereggé váljon. Jelenleg az országnak több mint a fele a RUF ellenõrzése alatt áll. A most 63 öves Foday Sankoh a lázadó RUF „történelmi” vezére. A Lomé-i „békemegállapodás” értelmében a Sierra Leone-i szõrnyûségekért leginkább felelõs Sankoh elnök-helyettesi posztot kapott. 1999 október 3-a óta Freetown egyik elõkelõ villájában lakik. „Foday Sankoh vagyok, a Sierra Leone
RUF lázadóinak vezére. A RUF egy politikai-katonai
mozgalom, van egy politikai és egy katonai szárnyunk. Szóval
úgy történt, hogy én voltam ennek a mozgalomnak
a szervezõje. 1982-ben kezdtem el szervezni Bo városban,
amikor fotós voltam.” Sankoh az Africanasie lapnak adott tavalyi
interjújában így mutatkozott be azoknak, akik nem
ismerik õt. A vezér saját elmondása szerint
valamikor 1936 környékén Massangban született.
Igaz hozzátette, hogy ilyen nevû települést nem
jelöl a Sierra Leone-i térkép, mégis létezik:
az ország északi területén található
Tonkolele övezetben. Édesapja farmerként dolgozott,
négy feleséget „emésztve fel”. Sankoh volt az utolsó
gyermeke. Elemi iskoláját 10 éves korában a
Yohibana övezetben lévõ Rokesban kezdte el. Kissrácként
rajongott a dzsungelért, s a szomszédos falvak gyermekeivel
folyton-folyvást harci játékokat játszott.
Sankohot ebben az idõben „harcosnak”, saját nyelvükben
„Okurubanak” becézték harciassága miatt. A dzsungelt
gyerekként is jól ismerve mindent tudott a halászatról,
vadászatról, nem utolsósorban pedig a vadállatokról.
Sankoh nehezen tanult az iskolában. Így történt,
hogy mindössze öt osztályt végzett el teljesen,
s a hatodikat már nem fejezte be. Otthagyva az iskolát elõször
dolgozott a maburkai elektromos, majd a vízmûveknél.
Itt találkozott a fehér Hustonnal, aki azt tanácsolta
neki, hogy a karrierjét a hadseregben keresse. Sankoh megfogadta
a tanácsot, s 1956 július 22-én beállt a hadseregbe.
Ezen a napon éppen Maburkában toboroztak katonákat,
s az ifjú Sankohot rögtön elsõként felvették
soraikba. Katonaévei alatt csupán tizedes rangig vitte,
de annál több összeütközése volt a vezetéssel.
Emellett operatõrként is dolgozott a Sierra Leone-i televíziónál.
A hetvenes évek elején egyik katonai beszédében
élesen kritizálta a hatalmon lévõ pártot,
amit azok hat év börtönbüntetéssel jutalmaztak
meg. Sankoh így öt-hat évet Pademba Road börtönben
töltött. „Szabadideje” alatt határozta el, hogy felszabadító
harcba kezd a korrupt ország vezetõi ellen. Szabadulása
után noha sem a diákokhoz, sem a tanárokhoz nem tartozott,
több diáktüntetésen vett részt operatõrként.
Az ország keleti részébe ment, ahol megházasodott.
„Függetlenségi harcának” elsõ fegyvere a saját
kamerája volt: hétköznapi embereket, politikusokat és
falvakat filmezett le. 1981-ben Boba, az ország második legnagyobb
városába költözött, ahol elkezdte szervezni
függetlenségi hadseregét. Elsõsorban kiábrándult
fiatalokat gyûjtött maga köré, akik bár Sierra
Leone-i állampolgárok voltak, mégis a szomszédos
Libériából és Elefántcsontpartról
érkeztek. Sakoh a dzsungelben képezte ki õket. Egyesek
úgy vélik, hogy Sankoh Líbiában vagy Burkina
Fassoban kapott katonai kiképzést, s Burkina Fassoban ismerte
meg a libériai Charles Taylort, aki a késõbbiekben
támogatta a RUF-ot. A fegyveres harcok kirobbantásáig
azonban tíz évet várt, s csak késõbb,
1991-ben kezdte meg véres harcát, elsõsorban fiatal
gyermekeket alkalmazva katonának. Saját gyermekei közül
egyik sem harcolt a RUF-ban. A vezér végül 1996-ban
bukkant elõ a dzsungelbõl. A semmibõl való
feltûnését sokan a zaire-i lázadók élén
valaha harcoló Laurent Kabila karrierjéhez hasonlították:
Kabila ugyanebben az esztendõben lépett a politika színpadára,
majd megdöntötte Mobutu Sese Seko zaire-i diktátort. Sankoh
zavaros ideológiáját a maoizmus, az afrikai nacionalizmus
és a kereszténység egyes elemeibõl építette
fel, de valójában a RUF-nak sem ideológiája,
sem politikai koncepciója nincsen.
„Moszkitó”, Sankoh jobbkeze A RUF második legfontosabb
embere a „Moszkitó tábornok” becenéven ismert Sam
Bockarie. Bockarie mindössze 36 éves, és a mûholdas
telefonok nagy rajongója: kritikusai szerint a mobil telefon ugyanolyan
nélkülözhetetlen fegyver számára, mint a
kalasnyikov. Bockarie azon urbanizált afrikai fiatalság „terméke”,
amely bárminemû perspektíva hiányában
kizárólag a lázadásban látja jövõjét,
persze anélkül, hogy ez az a fajta "jövõkép"
tiszta lenne elõtte. A 36 éves „Moszkitó” egy ideig
a libériai fõvárosban (Monrovia) élõ
nagybácsikája pénzén élõsködött,
majd pincérként, fodrászként és alkalmi
munkásként Abidjanban dolgozott. Ezt követõen
néhány honfitársával együtt a libériai
polgárháborúban harcolt Charles Taylor csapatainak
oldalán, majd a Sankoh által szervezett RUF-ba állt
be, ahol jelenleg Sankoh mellett a második legfontosabb szereplõ.
A felszabadított rabszolgák által alapított Sierra Leone, a 210 dolláros egy fõre jutó hazai össztermékével (GDP) ma a világ egyik legszegényebb országa. Valaha szebb idõket élt át a kb. 4.2 millió lakosú, tengerparttal rendelkezõ kis nyugat-afrikai állam. A háború kirobbanása elõtt jól kifejlesztett idegenforgalommal rendelkezett a végelláthatatlan tengerpartjának és a Freetown körül beerdõsített gyönyörû dombjainak köszönhetõen. Sierra Leone fõleg az Amerikából hazatért felszabadított rabszolgáknak adott otthont, akárcsak a szomszédos Libéria. Ezért is nevezték Libériát a „szabadság országának”, Sierra Leone fõvárosát pedig a „szabad emberek városának”. A Sierra Leonébe otthonra lelt közösségeit a régió legmodernebb és leggyorsabban fejlõdõ közösségeinek tekintették. 1827 felé a fõvárosban megalapították Nyugat-Afrika elsõ egyetemét Fourah Bay College néven. Az egyetem a régió valamennyi jómodú, középosztályhoz tartozó diákjait vonzotta. Az egyetem még ma is ügyvédeket és meglepõen sok újságírót képez ki. A társasági élet a Freetownot körülvevõ hihetetlen sok templom körül szervezõdik. A baj egyik forrása azonban éppen ott kezdõdött, hogy a csodálatra méltó városok régiója el van vágva az ország többi részétõl, ahol közhelyesen fogalmazva bár, de a szegénység az úr. Az ország belsejében élõ, szegény és tanulatlan fiatalokat pedig bántja, hogy a városokban élõ elit az õ területeiken lévõ gyémánt bányákból gazdagodott meg. (lásd. a konfliktus oka.) Sierra Leonéban szinte valamennyi család megtapasztalta a polgárháború szõrnyûségeit: a lázadók által végrehajtott tömeges gyilkosságok miatt az átlagos élettartam ma az egyik legalacsonyabb a világon, mindössze 37 év. A hummanitárius szervezetekre majdnem minden területen szükség van. Az országon belül 700.000 ember volt kénytelen elhagyni otthonát és máshová költözni, s félmillióra tehetõ azon emberek száma, akik a határokon túlra voltak kénytelenek menekülni. Sokan menekülnek az észak felé szomszédos Guinéeba (kb. 400000 fõ), a keleti oldalon szomszédos Libériába (100000 fõ), vagy az országon belül Freetown fõvárosba (250000 fõ). A menekültek sorsát megnehezíti az is, hogy a határokhoz közel található menekülttáborok könnyû célpontok a lázadók számára, így a RUF gyakran foglal el menekülttáborokat, s öli meg az ott tartózkodókat, netán saját kiképzõtáborrá alakítva át azt, a menekülteket kényszeríti katonáskodásra. Becslések szerint az ország területén belül 1.5 millió ember él a lázadók ellenõrizte területeken. Ezen lakosok számára egész egyszerûen lehetetlen a hummanitárius segítségnyújtás. A legnehezebb helyzetben a nõk és a gyermekek vannak, akik a lázadók atrocitásainak legfõbb szenvedõi. A menekülttáborok tele vannak olyan áldozatokkal, akiknek karjait, lábait a lázadók puszta szórakozásból amputálták. A lázadók által elrabolt gyermekek száma háromezerre tehetõ. Nekik esélyük sincs arra, hogy iskolába járjanak. Az országban élõ népek: mende (mandingó: 40%), temme (31%), limba (9%), amerikai néger (2%), európai és egyéb (18%). A Sierra Leone-i konfliktus rendezését nagy mértékben akadályozza a lázadók által alkalmazott zsoldosok, s a régió néhány szomszédos államából (pl. Libéria, Burkina Fasso) a lázadók segítségére érkezõ csapatok jelenléte. A tapasztalt külföldi zsoldosok - a harcokban vállalt aktív tevékenységen kívül - általában a lázadók kiképzésében és a logisztikai munkákban nyújtanak segítséget. Ma már többször igazolt információ az is, hogy a lázadók oldalán olyan libériai katonák harcolnak, akiket közvetlenül Libéria elnöke, Charles Taylor támogat. Bár nem nagy számban, de a Sam Bockarie ("Moszkító") parancsnoksága alatt álló, s fõleg Sierra Leone déli részén tevékenykedõ RUF-csapatokban is megtalálhatók libériai harcosok. Charles Taylor libériai elnök szerint a libériai kormány megtiltotta állampolgárainak, hogy belekeveredjenek a konfliktusba, de azt Taylor sem tagadja, hogy a libériai kormány hivatalos támogatása nélkül tényleg harcolnak honfitársaik a szomszédos Sierra Leonéban. Taylor kijelentésétõl függetlenül minden információ arra utal, hogy a libériai kormány logisztikai támogatással és a könnyû fegyverek kereskedésével közremûködik a lázadók oldalán, s persze nem ok nélkül (lásd. a gyémántok szerepe!). Egyes állítások szerint a lázadók között Burkina Fasso-i katonák is vannak, de ezt az információt nagyon nehéz bizonyítani. Az ECOMOG katonái azt állítják, hogy tíz elfogott lázadó közül minden második burkinai állampolgárságú, mások azonban rácáfolnak erre, s tagadják, hogy burkinai katonákat fogtak el. S ha Burkina Fasso katonai szerepe nem is teljesen tiszta, az bizonyos, hogy a lázadók a könnyû fegyverek szállításában segítséget kapnak Burkina Fassotól: ezen mûveleteket pedig burkinai katonák végzik. Az is egyértelmû, hogy a lázadóknak repülõgéppel és helikopterrel Sierra Leonéba eljutatott könnyûfegyverek szállításában külföldi zsoldosok segédkeznek. A zsoldosok közül a legtöbben ukrán nemzetiségûek, de nem ritka a francia és angol zsoldos katona sem. Megbízható információk szerint az ukránok nemcsak a szállításban, hanem a fegyveres küzdelemben is aktívan részt vesznek. Az is tény, hogy a régió gyémántbányáit külföldi magánkézben lévõ biztonsági cégek emberei védik, akik gyakran a lázadók kiképzését is vállalják. Mivel a lázadók által uralt területekre szinte lehetetlen bejutni, így a RUF oldalán harcoló, illetve a lázadóknak segítõ külföldi zsoldosok és biztonsági cégek aktivitását figyelemmel kisérõ információkat nagyon nehéz ellenõrizni. Ennél jóval könnyebb a kormányt nyíltan segítõ külföldi zsoldosok tevékenységét figyelemmel kísérni. 1995-ben például csak az Executive Outcome nevû dél-afrikai zsoldos cégnek sikerült megakadályoznia, hogy a kormánynak ne kelljen átengednie a hatalmat a RUF-nak. Természetesen nem ingyen ajánlotta fel a dél-afrikai cég a szolgáltatását. Közremûködését a kormány bányakoncessziókkal hálálta meg. Az Executive Outcome zsoldosai ugyanakkor az FMI pénzkeretébõl is kaptak, méghozzá azért, mert hozzájárultak ahhoz, hogy az ország újra bekapcsolódjon a világpiacba. 1998-ban pedig többek között a brit Sandline International elnevezésû, zsoldosok „futtatásában” utazó cég közbelépésének volt köszönhetõ, hogy az akkor hatalmon lévõ lázadó katonák átadták a hatalmat az elõzõleg elûzött Kabbah vezette polgári kormánynak. Ebben az esetben a Sandline még a hatályban lévõ fegyverembargót is felrúgta, tette ezt a brit külügyminisztérium beleegyezésével. Az embargó kijátszása olyannyira nyílt volt, hogy a brit miniszterelnök 1998 május 11-én azt nyilatkozta, hogy „bármi is történt”, a Sandline szuper munkája lehetõvé tette, hogy a legitim kormány újra elfoglalja posztját. A zsoldosok bevetésének kérdése az ENSZ berkein belül is vita tárgya. A szervezet 1989 december 4-én megszavazott egy, a zsoldosok toborzását, használatát és pénzelését tiltó konvenciót, ami jelenleg még nem "él", hiszen csak 12 állam hagyta jóvá a szükséges 22 helyett. A nem ratifikáló országok között Ukrajna is ott található. A probléma jelentõségét jól illusztrálja, hogy a zsoldosok jelenléte Sierra Leonéban magának a konfliktusnak a folytonosságát is elõsegíti. A gyémántbányák mannáiból származó bevételek ugyanis a lázadók számára lehetõvé teszik, hogy azok külföldi (fõleg ukrán, dél-afrikai) katonákat alkalmazzanak a káosz fenntartása érdekében. Sierra Leonéban az elsõ gyémántot 1930-ban találták, de a jelentõs gyémánt kitermelés 1935-ben kezdõdött meg. A Sierra Leone-i termelés jellegzetessége, hogy nagy számban található nagyon jó, drágakõ minõségû gyémánt. Az ország "sztárját", a 969 karátos gyémántot a Koidu övezetben fedezték fel. 1937-re évi egymillió karátot bányásztak, s 1960-ban az éves termelés a kétmillió karátot is elérte. 1930-tól 1998-ig megközelítõleg 55 millió karátot bányásztak hivatalosan Sierra Leonéban. 270 USA dollárral számolva karátonként 1996-ban a gyémántokból származó összeg 15 billió amerikai dollárra rúgott. 1935-ben a gyarmati hatóságok a De Beers` Sierra Leone Selection Trusttal (SLST) egy olyan megállapodást kötöttek, melynek értelmében a vállalat 99 évre elõre megkapta az ország majdnem egész területére vonatkozó bányászati jogokat. Ettõl függetlenül 1956-ra kb. 75000 illegális bányász tartózkodott Kono Övezetben, a gyémántlelõhelyek szívében, amely azt jelzi, hogy a rend és a jog nem okoz különösebb akadályt számukra a drágakövek csempészetében. A vevõk és a csempészõk fõleg libanoni kereskedõk voltak. Mivel Kono és Freetown között az 50-es évek elején a biztonságot megerõsítették, a libanoni csempészek a köveket Libériába szállították. Libéria fõvárosában ekkor „gyémánt-boom” volt, ezért az antwerpeni és az izraeli gyémántkereskedõk irodájukat Monroviába helyezték át. A De Beers 1954-ben Monroviában vásárolt egy irodát, hogy jobban az ellenõrzése alatt tudja tartani a kereskedelmet. 1955-ben a gyarmati hatóságok elvetette az SLST országos monopolját, bezáratta Yengema és Tongó mezõit, egy kb. 450 négyzetméteres kerületet. 1956-ban mindegyik bányászatra kiadott engedély magában foglalta, hogy bennszülöttek is bányászhassanak. Ezek az engedélyek fõleg olyan libanoni kereskedõk kezébe kerültek, akik már a századforduló idején letelepedtek Sierra Leonéba. 1968-ban, a függetlenséggé válás után hat évvel Siaka Stevens kerül a hatalomra. A populista miniszterelnök a gyémántokat és az SLST jelenlétét rövid idõ alatt politikai célokra használja fel, felbátorítva ezzel az illegális bányászokat. Stevens félig-meddig bûnözõi tevékenységekkel maga is bekeveredett az illegális gyémántbizniszbe. 1971-ben megalapította a National Diamond Mining Companyt (NDMC), ami egyben államosította az SLST-t. A továbbiakban így minden lényeges döntés a miniszterelnöktõl, és annak jobb kezétõl, a libanoni Jamil Mohammed üzletembertõl származott. Az 1970-ben több mint kétmillió karát exportálása 1980-ban 595000 karátra emelkedett, míg 1988-ban csak 48000 karát volt. 1984-ben az SLST a megmaradó részesedését a Jamil ellenõrzése alatt álló Precious Metals Mining Company (PMMC) részére adta el. 1985-ben Stevens megbukott, s Joseph Momoh lett az ország elnöke. Momoh egyenesen Jamil kezei között találta magát. A hetvenes évek végétõl a kilencvenes évek elejéig a libanoni polgárháború hatásai „tükrözõdtek” Sierra Leonéban. Számos libanoni milícia húzott hasznot Sierra Leone-i honfitársaik pénzügyi támogatásából és az ország gyémántjai mindegyik frakció számára fontos informális adóbázisnak bizonyultak. Miután 1987-ben Jamil kénytelen volt elmenekülni az országból, a gyémántokhoz vezetõ út nyitva állt olyan izraeli „befektetõknek”, akik orosz és amerikai bûnözõ családokkal álltak szoros kapcsolatban, illetve szerzõdéses viszonyban voltak az antwerpeni gyémánt kereskedéssel. Nem sokkal késõbb, hogy a RUF lázadói 1991-ben kirobbantották a polgárháborút, Momoh helyett katonai kormány jut hatalomra. Ez persze nem vet gátat a RUF ténykedésének, s a lázadók tovább folytatják a harcot. Libéria a RUF bankára és elsõszámú támogatója lett, cserébe a Sierra Leonéból ellopott gyémántokkal kereskedhetett. A kilencvenes évek végére Libéria a gyémántokkal kapcsolatos bûncselekmények legfõbb központjává vált, a jól prosperáló üzletet az Afrikára kiterjedõ fegyver-és drogkereskedelemmel éppúgy összekapcsolva. A RUF számára Libéria egyben a gyémántok „kivezetõ nyílása” is. Nem csoda, hogy a RUF ugyanannyi energiát fektet a gyémánt bányászatába, mint a harcokba: amíg 1996-ban 15000, addig 1998-ban már két és fél millió karát gyémántot adott el Belgiumnak!
1961 április 27. Sierra Leone, brit protektorátus a Commonwealth keblén függetlenné válik. 1967 március. Siaka Stevens ellenzéki pártja, az APC (All People`s Party) nyeri az általános választásokat. Egy katonai puccs azonban meggátolja a gyõztest abban, hogy hatalomra kerüljön. 1968 április. Államcsíny. Egy Stevens által vezetett polgári kormány kerül hatalomra. 1971 április. Egy újabb katonai hatalomátvétel elkerülése érdekében guinéei csapatok lépnek közbe. Kikiáltják a köztársaságot. Siaka Stevens államelnök. 1978. Egy referendum jóváhagyja azt az alkotmánymódosítást, amely az egypártrendszert írja elõ. Az APC lesz Sierra Leone egyetlen pártja. 1981. Gazdasági válság és pénzügyi botrányok miatt elégedetlen a nép. 1985. Joseph Saidu Momohot (APC) választják meg az állam elnökének. 1991 március 23. A Forradalmi Egység Front (RUF) gerillatámadásokat indít a libériai NPFL-vezér, Charles Taylor támogatásával. 1991 szeptember 2. Egy referendum jóváhagyja a többpártrendszert elõíró új alkotmányt. 1992 április 29. Joseph Momoh elnök hatalmát megdöntik Valentin Strasser kapitány katonái. 1995 szeptember. A Foday Sankoh vezette RUF Libéria támogatását élvezve egyre több támadást indít Sierra Leone fõvárosa, Freetown ellen. 1996 január 16. Strasser elnököt elûzik Guinée felé. A végrehajtó hatalom Julius Maada Bio generális kezébe kerül. 1996 március 16. Szabad választások. A Sierra Leone’s People Party (SLPP) jelöltjét, Ahmed Tejan Kabbahot választják az ország elnökévé. 1997 május 25. A RUF államcsínyt hajt végre. Kabbah elnök Guinéeba menekül. A Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közösségének (CEDEAO) békefenntartói, az ECOMOG júniusban elûzi a katonai kormányt. 1997 október 23. A CEDEAO segedelmével Conakryban (Guinée) egyezmény születik: a katonai kormány beleegyezik, hogy újra Kabbah lesz az elnök. A hadsereget hivatalosan az ECOMOG ellenõrzése alá vonják. 1998 május 22. Az ECOMOG felszabadítja Freetownt. Sankohot letartóztatják. A falvakban a lázadók Sam Bockarie vezetésével terrorizálják a lakosokat: a mindennapos kivégzések és elrablások száma megnõ. 1999 június 27. Létrejön
a Lomé-i egyezmény Kabbah elnök és a lázadók
vezére, sankoh között. A békéért
cserébe számos letartóztatott lázadó
(gyilkos) amnesztiában részesül.
http://www.sierra-leone.org Minden amit a konfliktusról és Sierra Leonéról tudni kell. A kiadványunk e részében aktív segítséget vállaló Peter C. Andersen szerkesztésében. Linkek, infók, egyszóval minden... Abdullah, Ibrahim, "Bush Path to Destruction: The Origin and Character of the Revolutionary United Front", Africa and Development, Vol. XXII, Nos. 3/4, 1997 Abdullah, Ibrahim and Muana, Patrick, "The Revolutionary United Front of Sierra Leone", in Clapham, Christopher (ed.), Africa Guerrillas, James Currey, Oxford, 1998 Amnesty International, "Sierra Leone 1998 - A Year of Atrocities Against Civilians", Report AFR51/22/98, London, November 1998 Bangura, Yusuf, "Understanding the Political and Cultural Dynamics of the Sierra Leone War: A Critique of Paul Richards' Fighting for the Rain Forest", Africa and Development, Vol. XXII, Nos. 3/4, 1997 Cartwright, J.R., Politics in Sierra Leone, 1947-1967, University of Toronto Press, 1970 Cartwright, J.R., Political Leadership in Sierra Leone, University of Toronto Press, 1978 Douglas, Ian, "Fighting for Diamonds - Private Military Companies in Sierra Leone", in J. Cilliers and J. Mason (eds.), Peace, Profit or Plunder?, Institute for Security Studies, Halfway House (South Africa), 1999 Ellis, Stephen, "Liberia's Warlord Insurgency", in Clapham, Christopher (ed.), African Guerillas, James Currey, Oxford, 1998 Gberie, Lansana, "War and State Collapse: The Case of Sierra Leone", Masters Thesis, Wilfrid Laurier University, 1997 Lewis, Roy, "Sierra Leone", Her Majesty's Stationery Office, London, 1954 Peterson, John, "Province of Freedom: A History of Sierra Leone, 1787-1870", Faber and Faber, London, 1969 Richards, Paul, "Fighting for the Rainforest: War, Youth & Resources in Sierra Leone", The International African Institute, James Currey and Heinemann, Oxford and Portsmouth (N.H.), 1996 Sierra Leone News, Sierra Leone
Web, URL www.Sierra-Leone.org/slnews.html
UNDP, "Human Resources Report 1998", OUP, New York, 1998 |