A Talibán
A tálibok (a vallási iskolákban tanuló diákok) mozgalma, a Talibán eredetmítosza szerint az alapító, Mohammed Omár mullah saját, Kandáhárhoz közeli kicsiny falujából, Szanghiszárból indította el a lelkes fiatalok háborúját a korrupt, kommunista (!), egymást gyilkoló mudzsahedinek ellen. Valóban, a Talibán népi mozgalomként indult, de semmi esélye sem lett volna, ha nem kap komoly támogatást külföldről.Pakisztán kormánya az ország létrejötte óta állandóan területi vitában állt nyugati szomszédjával, Afganisztánnal, mivel az afgán-pakisztáni határ mindkét oldalán pastuk élnek. A pakisztáni politikai elit két módon képzelte el a területi vita megoldását: vagy a teljes pastuk lakta vidék Pakisztánhoz csatolása által, vagy pedig úgy, hogy egy gyenge, Pakisztántól politikai és/vagy gazdasági értelemben függő afgán kormányt segít hatalomra.
A pakisztáni titkosszolgálat, az ISI ezért támogatta a pastu Gulbuddin Hekmatjar Hezb-i-Iszlámi pártját és terelte a nyolcvanas években az amerikai fegyverszállítmányok java részét a biztonságos Peshawarban üldögélő mudzsahedin vezér szervezetéhez. Hekmatjar az ISI-t maga mögött tudva utasíthatta el többször is az együttműködést a többi afgán nemzetiség mudzsahedin milíciáival, szerezhette meg a miniszterelnöki tisztséget és lövethette rommá Kabult. 1994-re azonban kiderült, hogy nem képes legyűrni a tadzsik Rabbani elnököt és Maszúd hadügyminisztert. Ezenkívül a fundamentalista Hezb-i-Iszlámi nem volt elég radikális azoknak a pakisztáni szélsőségesek, akikkel az 1993-as választások után Benazir Bhutto miniszterelnöknő kénytelen volt koalícióra lépni. Az ISI új kreatúra után nézett.
Az afgán háború elől több millió ember menekült Pakisztánba, főleg pastuk. Az afgán népszaporulat az egyik legmagasabb a világon (jellemző a hat-hétgyermekes családmodell), ezért rengeteg fiatal fiú oktatását kellett megoldani. A falusi pastu közösségek a lányok taníttatását többnyire fölösleges luxusnak tartják. A gyerekek a medreszékben, azaz vallási iskolákban sajátították el a betűvetést, olvasást, számolást, de legfőképpen a vallási ismereteket. A medreszéket a pakisztáni deobandi mozgalom tartotta és tartja fenn, de támogatást kapnak gazdag szaúdi fundamentalistáktól is. A deobandi mozgalom még a brit gyarmati uralom alatt alakult ki Indiában, s célja az iszlám elveinek a változó társadalmi körülményekkel való összhangba hozása volt. A medreszéket fenntartó pártnak (Dzsámiát-ul-Ulema-i-Iszlámi) azonban csak elméletben volt köze a haladó deobandi mozgalomhoz. Tömegbázisát a tanulatlan, többnyire írástudatlan falusi pastuk és alig valamivel műveltebb mullahjaik alkották. A szaúdi befolyás fokozta merev fundamentalizmusukat. Semmilyen vitára vagy kompromisszumra nem hajlandók.
Bhutto miniszterelnöknő kormánykoalíciójának tagjaként a Dzsámiát-ul-Ulema-i-Iszlámi jó kapcsolatokat épített ki a hadsereggel és a titkosszolgálattal. A medreszékben megjelentek az ISI és a hadsereg kiképzői. A tízen-huszonéves fiúk hamarosan nehézfegyverekhez is hozzájutottak. Főtitsztjeik kezdetben pakisztáni hivatásos katonák voltak, de a közrendűek között is sok pakisztáni, elsősorban pastu akadt. Úgy becsülik, mintegy 80-100 000 pakisztáni állampolgár harcolt Afganisztán csataterein 1992-1999 között - nagy részük a tálibok soraiban.
A Talibán ideológiájának alapja a közhiedelemmel ellentétben nem a Korán, hanem a pastu törzsi szokásjog. A szunnita mohamedán hit és az iszlám törvénykezés (a sária) tulajdonképpen a kereteket adja. A nemi elkülönülés, a vallási előírások, a vétkesek megbüntetésének módjai kétségtelenül a sárián alapulnak. Ebben a tálibok felfogása közös a muzulmán világ fundamentalistáival, de a Talibán a feudális-törzsi hagyományokat helyezi előtérbe - már csak azért is, mert legtöbb ideológusuk alig képzett falusi mullah, akik egyáltalán nem nevezhetők mohamedán hittudósoknak. A pastu törzsek szokásjogát ismerik elsősorban, s azt alkalmazzák az élet minden területén. Az általuk elképzelt "igazi iszlámmal" ellentétes életmódú városiakra tulajdonképpen az elmaradott vidék szokásait próbálják meg ráerőltetni.
Ez a szokásjog a törzs, a család, a falu becsületét helyezi mindenek fölé. Míg a sária bizonyítékok meglétét követeli meg a bűnösség kimondásához (például a házasságtörés esetén négy tanú kell), a pastu hagyomány az alapos gyanú meglétét is elégségesnek tekinti. A gyanúsított-vádlott (különbségtétel nincs) gyalázatot hoz a közösségre, ezért bűnhődnie kell. Jellemző annak a tizenéves pakisztáni pastu lánynak az esete, akit a falu vénei azért ítéltek halálra és lőttek agyon, mert egy idegen megerőszakolta.
A tálibok véleménye szerint először meg kell nyerni a háborút az Északi Szövetség ellen, meg kell reformálni a fellazult erkölcsű afgánok életmódját, az ország újjáépítése fontosságban csak azután következik. Az erkölcs megjavításának eszköze az Erény Terjesztésének és a Bűn Megakadályozásának Minisztériuma. Fiatal tálib fegyveresek járják az utcákat illetve őrködnek az utakon és megbüntetik azokat, akik vétenek az előírásoknak. A férfiak számára kötelező a szakállviselet, a nőknek a burqa (az egész testet elfedő ruházatot kiegészítő csipkefátyol, amelyből csak a szemek látszanak ki). A ruhadarab ára a fővárosban csillagászati magasságokba szökött, amikor 1996 szeptemberében elfoglalták a tálibok: kb. 5250 Ft-nyi összegért adták, ami mintegy háromszorosa volt egy közalkalmazott havi bérének. A nőknek még a bokája sem villanhat ki a ruha alól, nem viselhetnek élénk színeket (pedig az ország bizonyos részein ilyen a népviselet), nem járhatnak egyedül az utcán, csak egy közeli férfirokonuk kíséretében. Nem ülhetnek taxiba, nem vásárolhatnak egyedül a bazárban. A kevés üzemképes autóban tilos a rádióhallgatás, a házakban a tévé, a videó, egyáltalán a zene. Akit rajtakapnak a rendelkezések megszegésén, azt kegyetlenül elverik puskatussal, drótkábellel vagy botokkal, esetleg a saját autója antennájával - ami éppen akad. A házak földszinti ablakait be kell deszkázni, nehogy egy arrajáró megpillantson egy fedetlen női arcot. A gyerekek nem játszhatnak az utcán, mert elveszik a játékukat és összetörik.
A nőket mindenhol eltiltották a munkába járástól, bár az állami alkalmazottaknak egy darabig még folyósították a fizetését. Teljesen mindegy, hogy a háborús özvegyek (számuk csak Kabulban mintegy harmincezer) egyedül csak nagyon nagy nehézségek árán képesek fenntartani magukat és családjukat. Kizrólag az egészségügyben engedélyezték, hogy a nők dolgozzanak, de a burqa viselése itt is kötelező.
A fővárosban a tálibok bevonulása előtt mintegy nyolcezer nő tanult az egyetemen. A nők számára azonban csak 12 éves korig lehetséges az oktatás, akkor is szigorúan szegregált iskolákban. Eleinte még ezt is megtiltották. Csak az utóbbi egy évben lazult valamelyest a szigor, de a létrehozott leányiskolákban a praktikus tárgyak alárendelt szerepet játszanak a vallásos ismeretek mellett. A hivatalos leányiskolák száma elenyésző, a magánházaknál történő oktatás viszont illegális és szigorúan büntetik.
A büntetőeljárások lefolyása kiszámíthatatlan. A bírók sokszor a sáriát csak felületesen ismerő személyek, akik kényük szerint, rögtönítélő tárgyaláson szabják ki a büntetéseket, ami ellen nincs fellebbezés. A házasságtörés büntetése megkövezés, az emberölésé (ha a vádlott nem tud megegyezni a vérdíjban az áldozat családjával) agyonlövés. A tolvajok kezét levágják, a visszaesőknek az egyik lábát is. Az amputálást orvosokkal végeztetik el. A szodomitákra (értsd: homoszexuálisokra) falat döntenek. A foglyoktól kíméletlen veréssel csikarják ki a vallomást. Az ítéleteket nyilvánosan, többnyire péntekenként hajtják végre, ahová úgy hajtják oda a nézőket.
A tálibok a háborút is kíméletlen eszközökkel vívják. A nem pastu nemzetiségű afgánokat elűzik lakóhelyükről (felgyújtják házaikat, gyümölcsöseiket, szétrombolják öntözőműveiket), vagy pastu törzseket telepítenek a földjükre. A síita hazara kisebbség tagjai között tömegmészárlást rendeztek az északi Mazár-i-Saríf város 1998 augusztusi elfoglalása után. A fiatal lányok közül sokakat elhurcoltak otthonából hogy szolgálólányként dolgoztassák, később pedig tálib katonákhoz adják őket feleségül. (Mazár-i-Sarífban az előző évben kétezer tálibot öltek meg az Északi Szövetség katonái és a felkelt lakosság.) A siiták számára három választást adtak: "vagy áttérnek a szunnita irányzatra, vagy kivándorolnak Iránba, vagy lelövik őket, mint a kutyát". Meg kell jegyezni azonban, hogy a tálibokkal szemben álló erők is követnek el hasonló tetteket: 1996-ban Abdul Rasid Dosztam hadúr csapatai körülbelül 40-50 000 pastut űztek el otthonából. A polgári célpontok lövetése mindkét oldal részéről bevett gyakorlat. A genfi konvenció rendelkezései mit sem érnek.
A tálibok a politikai ellenzék tagjait börtönbe vetik, ha pedig elmenekülnek, akkor fiaikat viszik el túszul. Minden nem-pastu afgán gyanús: az utakon felállított ellenőrző pontoknál nem egyszer visszafordítják, fogságba vetik vagy elverik őket, kivált azokhoz a vidékekhez közel, ahol még harcok folynak. Pakisztán területén gátlástalanul gyilkolnak meg olyan afgánokat, akik a tárgyalásos rendezés hívei vagy bírálják a Talibánt.
Mivel az országban tilos a fényképezés és a filmezés (a mozikat még Gulbuddin Hekmatjar miniszterelnöksége idején úgyis mecsetekké alakították), a tálib vezetőkről nem készültek felvételek. Így az ország népe csak annyit tud Mohammed Omárról, a Talibán vezetőjéről, hogy félszemű, harmincnyolc éves és Kandáhárban lakik három felelségével és számos gyermekével egy házban, amit Oszama bin Laden épített neki. Omár csak moszlimokkal érintkezik. Mindössze egyszer járt Kabulban. Ha utazik, sötétített üvegű terepjárókonvojjal, testőrei kíséretében teszi. Interjút nem ad, a külvilággal néhány bizalmasán keresztül tartja a kapcsolatot. 1996 árpilisában ezer mullah választotta meg az igazhitűek emírjévé. Azóta viseli a címet. Az egyes vidékeken azonban a helyi parancsnokok az urak, akik belátásuk illetve a helyi mullahok véleménye szerint értelmezik feladataikat. Ezért a tálib vezérek nemegyszer egymásnak ellentmondó rendelkezéseket hoznak. A következetlenség és a kiszámíthatatlanság a rendszer sajátja. Stratégia nincs.
A tálibok uralmát tulajdonképpen csak a falusi pastu lakosság támogatja. A városiakat elidegenítette a mindennapos terror. A többi nemzetiség tagjai a kíméletlen hadviselési mód, az etnikai tisztogatások és elnyomás miatt gyűlölik a Talibánt. Nincs jele azonban, hogy a tálibok hatalma összeomlani készülne. Igaz ugyan, hogy vezetőik ráébredtek a hatalom által megszerezhető jólét ízére, de messze nem puhultak el. Mindaddig, amíg rendelkezésükre állnak a kábítószertermelésből befolyt összegek és amíg támogatást kapnak a külföldi fundamentalista erőktől, hatalmuk szilárd marad. Besorozható tizenéves fiúkból sem lesz még sokáig hiány.