Huszonkét év polgárháború
Záhir király uralma
Afganisztánban 1933 óta Záhir király uralkodott. Bölcsen távol tartotta országát a második világháborútól. Miután a szomszédos indiai szubkontinensen 1947-ben véget ért a brit uralom, az afgán nemzetgyűlés 1949. július 3-án semmisnek nyilvánította az 1893-as Durand-szerződést, ami folyamatos feszültségekhez vezetett a nem sokkal korábban létrejött Pakisztánnal. A szomszéd államban élő pastuk (afgánok) kikiáltották a független Pastunisztánt, de a nemzetközi közösség nem ismerte el azt. Az ellentétek 1961-ben csaknem afgán-pakisztáni háborúhoz vezettek. A pakisztániak lezárták Afganisztánnal közös határszakaszukat, ezért az ország csak a Szovjetunió illetve Irán irányában folytathatott kereskedelmi tevékenységet. Ez a szovjetekkel való gazdasági kapcsolatok elmélyüléséhez vezetett.Az országát fokozatosan modernizálni kívánó uralkodó még 1953-ban Mohammed Daud herceget, unokaöccsét nevezte ki miniszterelnöknek. A kormányfő először az Egyesült Államok felé kívánt nyitni, ellensúlyozandó a térségben érvényesülő szovjet befolyást. Az afgán fegyvervásárlási szándékot azonban Washingtonban nem fogadták pozitívan, ezért a következő évben (1955) megújították a barátsági és együttműködési szerződést a Szovjetunióval. A hadsereget szovjet támogatással korszerűsítették, ami természetesen katonai tanácsadók jelenlétével járt együtt. A herceg óvatos lépéseket tett a társadalom modernizációja felé is: a nők 1959 óta tanulhattak az egyetemeken, munkát vállalhattak, a burqa viselése (az egész testet elfedő ruházatot kiegészítő csipkefátyol, amelyből csak a szemek látszanak ki) már nem volt kötelező.
Záhir király 1963-ban leváltotta unokaöccsét. A pakisztániak csupán ez után oldották fel a határzárlatot. A király engedélyezte a pártok működését, ám csak fél szívvel volt elkötelezve a politikai liberalizáció iránt. Nem ellenjegyezte sem a politikai pártokról, sem a tartományi önkormányzatokról, sem pedig a városi önkormányzatokról szóló törvényeket. Ebben az időben, 1965-ben alakult meg a kommunista párt, Afganisztáni Népi Demokratikus Párt (ANDP) néven. Nem volt egységes: a Khalk (Nép) frakció a pastukat, a Parcsam (Lobogó) a tadzsikokat tömörítette elsősorban. Mindkettő magát tekintette a legitim afgán kommunista pártnak, de a Khalk több támogatóval rendelkezett a hadseregben. 1976-ban egyesültek, ám az ellentétek továbbra is megmaradtak köztük, időnként véres leszámolásokhoz, s végső soron a szovjet invázióhoz vezetve.
Mohammed Daud herceg államcsínye
A herceg nem nyugodott bele félreállításába és 1973. július 17-én a kommunisták segítségével puccsot hajtott végre. A Rómában tartózkodó királyt trónfosztottnak nyilvánította, az országban eltörölte a monarchiát és önmagát tette meg az Afgán Köztársaság elnökévé. Hét kommunista minisztert vett be kormányába. A politikai ellenzék tagjait és a királyhoz hű tiszteket börtönbe vetette. Mohammed Hasim Majwandal ellenzéki vezetőt halálra kínozták. 1974-ben Kabulban felavatták a Pol-i-Csarki börtönt, amelyet azóta is valamennyi afgán kormány használt és használ. Daud felmelegítette a pastunisztáni kérdést, hogy a többségi afganisztáni pastuk támogatását elnyerje. Emiatt kiéleződött a viszony Pakisztánnal. A szomszédos ország megkísérelt lázadást szítani uralma ellen, amihez a későbbi mudzsahedin vezéreket, Gulbuddin Hekmatjart és Ahmed Sah Maszúdot használták volna fel. Az 1975-ös kísérlet nem járt eredménnyel.1975 mérföldkő Daud uralmának történetében, ugyanis abban az évben az elnök kitette a kommunistákat a kormányból, ezenkívül nyitott Irán és az Egyesült Államok felé. Nyugati szakemberek érkeztek az országba. Az afgán kommunisták úgy érezték, kicsúszik a kezükből az események irányítása.
Miután Daudnak 1977-ben Moszkvában sikerült szovjet pártfőtitkárral is összevesznie ("Nem azért vagyunk itt, hogy bárkitől is utasításokat fogadjunk el!" - csapta rá az ajtót állítólag az elképedt Brezsnyevre), csak idő kérdése volt, hogy mikor távolítják el.
A kommunista hatalomátvétel és következményei
1978 elején meggyilkolták az ANDP egyik alapítóját, Mir Akbar Khaibart. A Parcsam-frakció Daudot vádolta a tettel, aki erre lecsukatta vagy házi őrizetbe vétette a kommunisták vezetőit. Hafizullah Amin azonban - valószínűleg kommunista vagy szimpatizáns rendőröknek köszönhetően - otthonról zavartalanul szervezhette meg az államcsínyt. 1978. április 27-én ugyanaz a kommunista Watandzsar páncélostábornok, aki 1973-ban Daudot juttatta hatalomra, rohamozta meg az elnöki palotát és az ellenálló Daudot családjával együtt lemészároltatta. A börtönök most a herceg híveivel teltek meg.A khalkista Núr Mohammed Taraki lett az új Afgán Demokratikus Köztársaság elnöke. A Parcsam-frakció vezetőit nagykövetekké nevezték ki, tulajdonképpen száműzték. Az afgán nemzeti zászlót vörösre cserélték. Számos fermánt (rendelet) adtak ki a nők egyenjogúsításáról, a földreformról és a társadalom szekularizációjáról, ami a félfeudális, falusias országban óriási felháborodást keltett. Afganisztánban a mindenkori kormány hatalma sohasem terjedt ki száz százalékosan az elszigetelt, távoli területekre. A függetlenségnek és a fegyveres ellenállásnak nagy hagyománya van. A kommunisták intézkedései itt is, ott is felkelésekhez vezettek, amelyeket a kormány durva terrorral igyekezett elnyomni. Ez azonban csak fokozta az ellenállást. Immár a hadsereg kötelékében is felütötte fejét a zendülés: 1979 elején fellázadt a heráti helyőrség, az év közepén pedig már kabuli laktanyákban is lázadások törtek ki. Eleinte csak szétszórt, gyengén felfegyverzett, ám lelkes vidéki csoportokból megszületett a mudzsahedin mozgalom, amely szent háborút, dzsihádot hirdetett a kommunisták ellen.
A dzsihád a szovjet támogatók ellen is szólt: a heráti lázadók a városban lakó szovjet katonatiszteket családjaikkal együtt legyilkolták, levágott fejeiket botokra tűzve hurcolták körbe a településen. Taraki azonnal a szovjet szárazföldi erők bevetését kérte. Ez elől a Kreml elzárkózott, jól tudva, hogy ezzel óriási bonyodalmat okozna és végleg a kommunisták ellen fordítaná az afgánokat. "… a nép sohasem bocsátana meg ilyesmit" jelentette ki Koszigin külügyminiszter. Ehelyett zászlóaljszintig szovjet tanácsadókat küldtek az afgán hadseregbe. Tarakiék fegyvereket, szovjet harci helikoptereket (személyzettel együtt), 300 000 tonna, az Egyesült Államoktól vásárolt búzát kaptak. A kabuli repülőteret 700, technikusoknak álcázott szovjet ejtőernyős védelme alá helyezték.
Eközben a Khalk-frakción belül is folyt a hatalmi harc. Taraki jobbkeze, az 1978. március 28. óta miniszterelnök Hafizullah Amin eltávolítására törekedett. Taraki 1979. szeptember 14-én megkísérelte meggyilkoltatni Amint, de annak sikerült a hadügyminisztériumba menekülnie és átvette a hatalmat. Tarakit letartóztatták. Október kilencedikén hivatalos közleményben tudatták, hogy a volt elnök "hosszas betegség után elhunyt".
A szovjet beavatkozás
Aminnak nem sikerült megnyernie a szovjetek bizalmát. A kabuli KGB-misszió szerint uralma csak további erőszakhoz vezet. Az SzKP PB különbizottsága véleménye ehhez még azt is hozzátette, hogy Amin valószínűleg távolodni kíván a Szovjetuniótól, nem annyira amerikai, mint inkább regionális szövetségeseket keresve. Ez a kínai és a pakisztáni befolyás erősödését jelentette volna, sőt, az 1979-ben iszlám fundamentalista vezetés alá került Irán is szóba kerülhetett, mint a szovjet befolyás ellensúlya. Mindhárom lehetőség riasztóan hatott Moszkvára. Pakisztán amerika-barátsága és a szovjetekkel jó viszonyban levő Indiával való szembenállása, Kína a nagyhatalmi ambíciói miatt jelentett fenyegetést. Teherán veszedelmes példát jelenthetett volna a közép-ázsiai szovjet köztársaságok muzulmán lakói számára. Aminnak mennie kellett.November folyamán a szovjet hadsereg egységei fokozatosan megszállták az ország stratégiai pontjait: a bagrami légitámaszpontot és a Kabult az északi területekkel összekötő Szalang-alagutat. A már év eleje óta szovjet kézben levő kabuli reptérre folyamatosan érkeztek a csapatok, köztük a KGB különleges egysége (a Szpecnaz) úgynevezett Alfa-csoportja. Amin megsejtette a veszélyt, mert Darulamánba húzódott vissza. December 27-én azonban, miközben északról 50 000 szovjet katona özönlött be az országba, Amin palotáját megrohamozta az Alfa-csoport. A kommandósok azt a parancsot kapták, hogy mindenkit, aki az épületből kilép, lőjenek le. A parancsnok néhány emberével bement a palotába. Végzett Aminnal, de megfeledkezett a tulajdon utasításáról. Túl hirtelen bukkant fel a bejáratnál.
A Parcsam-frakció vezetője, Babrak Karmal jelentette be Taskentből (akkor Üzbég SzSzK) sugárzott rádióbeszédében, hogy átvette a hatalmat és baráti segítséget kért a Szovjetuniótól.
A szovjet megszállás (1979-1989)
A szovjet invázióval a Babrak Karmal vezette Parcsam-frakció került uralkodó helyzetbe. Megváltoztaták a nemzeti zászlót. Nyilvánosságra hozták a Taraki és az Amin-rezsim áldozatainak számát. (Független források szerint a hivatalosan megadott tizenötezernél legalább két és félszer több ember halt meg a lázadások és megtorlások során.) Számos khalkistát eltávolították az ANDP PB-ből és a Központi Bizottságból. Mohammed Nadzsibullah átvette a titkosrendőrség vezetését. A frakcióharcok mégsem szűntek meg, sőt, időnként fegyveres összecsapásokhoz vezettek még magán a kormányon belül is. 1982 nyarán lövöldözés tört ki az elnöki palotában, melynek során több minisztert halálos sebesülés ért. 1984-ben két miniszter kapott golyót egy kollégájuktól. Egyikük meg is halt.Eközben továbbra is ezrek sínylődtek a börtönökben. A mudzsahedinek támadásai egyre szervezettebbek és merészebbek lettek, jóllehet inkább rajtaütésekben és merényletekben tűntek ki. Az afgán kormányerők és a szovjet hadsereg a támadásokra terrorral válaszolt: a mudzsahedineknek menedéket adó falvakat lerombolták, lakóikat elűzték, fogságba vetették vagy legyikolták. Saját veszteségeik csökkentése érdekében a lázadó csoportok uralta területeket nehézfegyverekkel vették tűz alá, tekintet nélkül a civil áldozatokra. Vegyi fegyvereket és napalmot is bevetettek a mudzsahedinek és az általuk ellenőrzött falvak ellen. Ez természetesen csak fokozta az afgánok elkeseredését. Ráadásul az amerikai republikánus kormányzat 1981-es uralomra jutása után Pakisztánon keresztül áradt az utánpótlás a lázadókhoz.
A szovjet hadsereg létszáma a kezdeti ötvenezerről hamarosan több mint százhúszezerre duzzadt. Hiába. Az ország alig 20-25 százalékát sikerült csak uralmuk alatt tartani, elsősorban a nagyvárosokat, a főútvonalakat, és más, stratégiai fontosságú területeket. A kezdetben sikereket elérő szovjet páncélozott harci helikoptereket 1986 végétől egyre jobban veszélyeztették a mudzsahedinek amerikai gyártmányú Stinger föld-levegő rakétái. Az afgán kormányhadsereg morálja mélypontra zuhant: az ismételt srozások ellenére az 1978-as 105 000 fős létszám a szökések és halálozások miatt 1987-re alig 20-30 000-re apadt. Velük szemben 150-250 ezer felkelő állt, de ezek sohasem voltak egységes irányítás alatt. Elsősorban területi, etnikai és vallási alapon szerveződtek csoportjaik.
A szovjet vezetés 1986-ban megpróbálta az afgán kormányzatot "szalonképesebbé" tenni. Talán nem Nadzsibullahot, a titkosrendőrség gyűlölt vezetőjét kellett volna a leváltott Karmal helyére emelni, bár az elkövetett szörnyűségek miatt valószínűleg mindegy volt, melyik ANDP-tag áll az ország élén. A zászlót megint megváltoztatták. A lázadóknak persze eszük ágában sem volt bármiféle kompromisszum. A pakisztáni Peshawarból vezetett hét mudzsahedin csoport még 1985-ben szövetségre lépett egymással. Egyértelművé tették, hogy céljuk a szovjetek távozása és az ANDP uralmának megdöntése. Hasonóan gondolkoztak az Irán által támogatott csoportok és a független mudzsahedin gerillák is. A nyolcvanas évek utolsó negyedében már rakétákkal lőtték a kormány és a szovjetek kezén levő területeket.
Az ENSz közgyűlése 1980-1987 között minden ülésszakán elítélte a szovjet beavatkozást és követelte az idegen csapatok kivonását. 1981. február 11-én Genfben afgán-pakisztáni tárgyalások kezdődtek a rendezésről, de csak a Gorbacsov-érában, 1988. május 15-én vezettek eredményre. A szovjet csapatokat 1989. február 15. déli tizenkét óráig kivonták Afganisztánból. A megszállás mérlege: egymillió afgán halott, ötmillió menekült. Az ország amúgy is szegényes infrastruktúrája jórészt megsemmisült. A szovjetek 13 500 katonája esett el, mintegy 35 000 sebesült meg. Az afganisztáni katonai jelenlét évi 5 milliárd rubeljébe került a Kremlnek.
A kommunista rendszer agóniája
A békemegállapodás szerint a mudzsahedinek politikai pártjainak képviselőit is be kellett volna venni a kormányzásba. A peshawari hetek azonban kinyilvánították, nem alkusznak Nadzsibullahhal. 1989 májusában emigráns kormányt alakítottak, élén Szibgatullah Modzsadidivel. Az országon belüli bázisról operáló felkelők közül ennek ellenére mintegy 50 000 hajlandó volt letenni a fegyvert. A mudzsahedinek táborán belül már ekkor megindult a hatalmi harc. Leginkább a pakisztáni titkosszolgálat támogatását élvező fundamentalista vezér, a pastu Gulbuddin Hekmatjar tűnt ki harsány, "mindent vagy semmit" hozzáállásával. Emberei, a Hezb-i-Iszlámi (az Iszlám Pártja) fegyverrel is lesújtottak a rivális mudzsahedin csoportokra és azok vezetőire.Noha mindenki a kommunista rezsim gyors bukására számított, az a belső ellentétek ellenére is kitartott (1990 elején a hadügyminiszter puccsot kísérelt meg Nadzsibullah ellen, sikertelenül). A mudzsahedinek hiába próbálták meg nagy erőkkel bevenni Dzsalálábádot, a kormánycsapatok szívósan ellenálltak. Kabulra és a többi városra továbbra is a felkelők rakétái hullottak. Mind az amerikaiak, mind a szovjetek folytatták pártfogoltjaik fegyverekkel való támogatását.
Bár Nadzsibullah már a megszállók kivonulása óta nemzeti megbékélést sürgetett, nyilatkozataiban egyre többször hivatkozott a Koránra, sőt, amerikai közbenjárásért folyamodott, a mudzsahedinek támadásai nem lanyhultak. Ahmed Sah Maszúd, a mérsékelt Dzsámiát-i-Iszlámi tadzsik többségű szervezet katonai parancsnoka 1991 végére Észak-Afganisztán nagy részét uralma alá vonta. A rendszer sorsát végül a Szovjetunió megszűnése pecsételte meg. 1992. január 1-től megszűntek mind az orosz, mind az amerikai fegyverszállítások. Áprilisában az üzbég Abdul Rasid Dosztam tábornok mintegy húsz MiG-ből álló légiflottájával és jelentős szárazföldi erőkkel átállt Maszúd oldalára. Nadzsibullah hatalma összeomlott. Többször megpróbált külföldre menekülni, sikertelenül. Élete hátralevő négy évét az ENSz kabuli misszióján töltötte.
Hadurak egymás ellen
A kommunista rezsim bukása után anarchia lett úrrá Afganisztánon. Elvben ugyan Szibgatullah Modzsadidi vezetésével létrejött egy átmeneti tanács, hatalma azonban Kabulban is csupán néhány kerületre korlátozódott. Hekmatjar, noha a felállítandó ideiglenes kormányban miniszterelnöki tisztet ajánlottak neki, nem volt hajlandó senkivel osztozni a hatalmon. Erős iszlám diktatúrát akart, amelynek révén az országot regionális hatalommá fejlesztheti. Blokád alá vette Kabult, amit május elején Dosztam csapatainak sikerült feltörniük. Így eljuthattak az élelmiszerszállító konvojok a fővárosba, amelyben Ahmed Sah Maszúd, az újonnan kijelölt hadügyminiszter csapatai álltak. (Neki adta át Dosztam a kulcsfontosságú bagrami légitámaszpontot április közepén, ezáltal ellehetetlenítve Nadzsibullah további védekezését.) Kabulba azonban a kommunisták bukása után más mudzsahedin csoportok, köztük Hekmatjar emberei is bevonultak, így a városban mindennaposak voltak a csatározások, miközben Hekmatjar több negyedet is nehéztüzérséggel lövetett.Modzsadidi az előzetes megállapodásoknak megfelelően két hónap múlva kelletlenül bár, de átadta a hatalmat a tadzsik Burhanuddin Rabbaninak, a legnagyobb afgán párt, a Dzsámiát-i-Iszlámi vezetőjének. Figyeljünk a szereplők nemzetiségére: Hekmatjar a pastu többség erős embere, Rabbani és Maszúd a második legnagyobb etnikai csoporthoz, a tadzsikokhoz tartozik, Dosztam üzbég. Mindannyian szunnita muzulmánok. A palettát színesíti a másfél milliós hazara kisebbség milíciája, amely szintén bevonult Kabulba és nem fogadta el Rabbani elnökségét. Ők síita muzulmánok, akiket a szintén síita Irán támogat. Hekmatjartól függetlenül harcolnak a "kormány" csapataival.
A következő évek megszegett egyezményekről, szövetséges-váltásokról és fokozódó anarchiáról szólnak. Rabbaninak sikerült magát elnökké választatnia, persze csupán a fegyveresek képviselőinek egy része, nem pedig a lakosság egésze által. Hekmatjar és a hazarák ezt nem nézték jó szemmel, ahogy Dosztam sem, s ezért valamennyien a tadzsik Rabbani és Maszúd által képviselt kormányhatalom ellen fordultak. Több, be nem tartott fegyverszünet is született, Hekmatjar kétszer is kiharcolta magának a kormányfői posztot, sőt, sikerült kitúrnia legfőbb riválisát, Maszúdot is a hadügyminiszterségből. (Maszúd azért a hadügyminisztériumot vezető kilenctagú bizottság tagja maradhatott.) Amikor éppen nem volt miniszterelnök, Hekmatjar tüzérei rendszeresen lőtték a fővárost, természetesen a civil célpontokat is. Eközben az afganisztáni tadzsikok fegyverrel és kábítószerrel támogatták a volt szovjet köztársaság, Tadzsikisztán kommunistaellenes lázadóit. Tadzsikisztánban 25 000 fős orosz FÁK-haderő őrizte az afgán határt, repülőgépeik időről-időre megtámadtak észak-afgán területeket, de a konfliktus nem mélyült nemzetközivé. Dosztam északkeleten Üzbegisztán politikusaival és gengsztereivel épített ki jó kapcsolatokat. Hekmatjar pedig szintén kábítószer-kereskedelemből fedezte költségeit és továbbra is a pakisztáni titkosszolgálattól kapta a támogatást. De már nem sokáig.
Eközben az emberek újra menekülni voltak kénytelenek a harcok sújtotta területekről. Mintegy negyvenezer kabuli áldozatról szólnak a jelentések 1992 és 1995 között, nem beszélve az ország többi részéről. Tovább pusztult az ország szegényes infrastruktúrája. 1994-re teljesen egyértelművé vált, hogy az Afganisztánban szembenálló felek sem együttműködni, sem egymást végleg legyőzni nem képesek.
A tálibok eljövetele
1994-ben új erő bukkant fel az afgán polgárháborúban. A tálibok, azaz diákok (mozgalmukat a szó többes száma alapján Talibánnak nevezik) a pastuk által lakott területek vallásos iskoláiban (medresze) tanult fiatal fiúk. Szellemi vezetőik a tanulatlan falusi muzulmán papság, a mullahok. Fanatikus, a pastu szokásjogon és az iszlám törvényeken (sária) alapuló gondolkodásmódjukat a medreszékben, katonai ismereteiket a pakisztáni titkosszolgálat kiképzőitől sajátították el. Feladatul tűzték ki Afganisztán egyesítését, megtisztítását az ország romlását okozó mudzsahedinektől és minden, iszlámellenes jelenségtől.A tálibok 1994 novemberében a déli és keleti pastu falvakból kiindulva először Kandáhár városát foglalták el. Főhadiszállásukat azóta is a régi afgán fővárosban tartják. Itt él vezetőjük, Mohammed Omár mullah is. 1995 februárjában már Kabul előtt álltak, de Maszúd csapatai visszavetették őket. Az északnyugati tadzsik erősség, Herát következett, amelyet amolyan hallgatólagos szövetségben rohantak le Hekmatjar és Dosztam erőivel. (Egymástól függetlenül, de egy időben indítottak támadást a kormányerők állásai ellen az ország különböző pontjain és Herátnál.) A Talibán azonban nem sokkal később egyértelművé tette, hogy nem közösködik a hadurakkal: elfoglalták Hekmatjar fő támaszpontját, Csaraszjabot. Hekmatjar gyakorlatilag megszűnt katonai tényező lenni, a pakisztáni titkosszolgálat pedig már nem támogatta őt. Kénytelen volt a következő év júniusában békét kötni Rabbanival és újra miniszterelnök lett.
A Talibán 1996 nyár végén megint rohamot indított Kabul ellen, s ezúttal bevette a várost. Rabbani, Maszúd és Hekmatjar elmenekült. A tálibok kirángatták Nadzsibullahot az ENSz-misszió területéről, összeverték, majd felakasztották. A fővárosban is bevezették a még a fundamentalisták számára is értelmetlenül szigorú törvényeiket. Ugyanazon az őszön megkísérelték lerohanni a legerősebb hadúr, Dosztam északkeleti területeit is, de a Szalang-hágónál és a Szalang-alagútnál visszavetették őket. Maszúd tavasszal megpróbálta visszavenni Kabult, de kudarcot vallott. A hazarák milíciája, Dosztam és Maszúd Rabbanival együtt felelevenítették a Nadzsibullahot 1992-ben megbuktató Északi Szövetséget, de már nem volt erejük feltartóztatni a tálibokat. 1997 májusában Dosztam egyik tábornoka, Abdul Malik váratlanul átállt a Talibán oldalára és emiatt elesett az üzbég hadúr legfontosabb városa, az északi Mazár-i-Saríf. Malik néhány nap múlva a tálibok ellen fordult és kiszorította őket a városból. Mintegy kétezer foglyot megöletett.
Dosztam 1997-ben üzbég segítséggel visszatért és elűzte Malikot. Mazár-i-Saríf a következő augusztusban jutott a tálibok kezére. A hazarák központja, Bámiján 1999 tavaszán esett el. Azóta Maszúd otthonát, a bevehetetlen Pandzs'sir-völgyet és néhány nehezen megközelíthető törzsi területet leszámítva a tálibok ellenőrzik Afganisztánt. Hekmatjar Iránba menekült, Dosztam a FÁK területére. Gyakorlatilag az egyetlen jelentős erő, mely ellenáll a táliboknak, Ahmed Sah Maszúd mintegy húszezres hadserege, amely többszöri támadás ellen is sikerrel védte meg a Pandzs'sir-völgyet. Kérdés, meddig képesek tartani magukat.