A kb. 12 millió lakosú Angolában egyaránt élnek szegények és gazdagok. A különbség annyi, hogy amíg a gazdagok száma igen csekély, addig szegényekből akad bőven. A polgárháború igazi áldozatai ez utóbbi réteg. Nekik nincs más alternatívájuk, maradniuk kell. Ellenben a gazdagok tíz percnyi hajóút megtételével Mussulo apró kis szigetére utazva nyugalomban relaxálhatnak, élvezve a sziget kínálta luxusszállodák és strandok szolgáltatásait, maguk mögött hagyva az országot káoszba söprő polgárháború szörnyűségeit. Egyesek végleg Mussulo szigetét választják menedéknek, mások csak hétvégére hajókáznak át.

Az Angola belsejében élő lakosság főleg asszonyokból és gyerekekből áll, a férfiak többsége (ha csak nem rokkant) harcol. A nagyvárosokba több százezren menekülnek el. Az aránylag békés fővárosban pedig az ország fele, azaz ötmillió ember zsúfolódik össze. Krónikus az éhínség, sokan csak a cukornádat szopogatva jutnak minimális kalóriához. Bár orvosokból nincs hiány, a gyógyszer kevés, a kolerajárvány pedig terjed. Az éhezés oly mértékű, hogy egyesek rovarokat kénytelenek enni. A háborúban eddig több mint egymillió ember veszítette életét.

A háborúskodás alatt a gazdaság (az olaj-és gyémánttermelés kivételével, lásd. a polgárháború finanszírozása) szinte teljesen tönkrement, az infláció hihetetlen méreteket öltött. Ha az egyik nap egymillió kwanzát (helyi valuta) adnak egy dollárért, a rá következő nap már másfél milliót. A havi keresetek 20-30 dollár között mozognak, miközben egy luandai szállodában egy korsó sör 6 dollárba kerül.

A háború miatt értelemszerűen a mezőgazdaság is válságba jutott: a termékeny földeken sokszor azért nem vetnek a parasztok, mert félnek attól, hogy az aratás idejére a harcok el fogják üldözni őket a földekről. Baloldali képünkön olyan mezõgazdasági munkásokat látnak, akik az UNITA által ellenõrzött területen dolgoznak.

Forrás: HVG