Akárcsak Burundi, 1959 óta Ruanda is a hutuk és a tutszik közötti konfliktustól szenved. Az ország 1962-ben függetlenné vált Belgiumtól. A függetlenség megszerzését követõen a többséget alkotó hutu mezõgazdasági farmerek csoportja dominálta Ruandát. 

1990-ben a hutuk erõszakoskodásai miatt korábban Ruandából megszökött tutszi menekültek és azok leszármazottai által alakított Ruandai Hazafias Front (RPF) Ugandából Ruandába tört be. A tutszik demokráciát  követeltek, illetve azt, hogy legyen joguk visszatérni Ruandába.

1993 augusztusában a felek között aláírt békeszerzõdés gondoskodott egy átmeneti kormány felállításáról. Az átmeneti kormánynak a Juvenal Habyrimana elnök vezette Nemzeti Forradalmi Mozgalom a Demokráciáért és a Fejlõdésért (MNRD), a tutszi menekültek alapította RPF és számos ruandai ellenzéki párt tagja volt. Amikor azonban Habyarimana elnök 1994 áprilisában egy repülõgép-szerencsétlenség során életét vesztette (a burundi Ntaryamira elnökkel együtt, aki szintén a gépen tartózkodott), az események a békefolyamatokkal ellentétes irányú fordulatot vettek.

1994-ben a szélsõséges hutukból álló Interahamwe (egy MNRD milícia) és a ruandai hadsereg az európai holocausthoz hasonló népirtást hajtott végre, melynek során 4 hónap alatt (amíg az RPF nem volt képes a kezébe venni az irányítást) több mint 1 millió tutszit és mérsékelt hutut mészároltak le! A népirtásról azóta napvilágot látott már számos független jelentés és tanulmány, amelyek teljes bizonyossággal megállapították, hogy az 1994-es ruandai mészárlást a felbujtók elõre megtervezték. 

Az ENSZ-erõk a harcok ideje alatt kivonultak az országból. 1994 július közepén mintegy kétmillió hutu menekült Zairébe, Burundiba, Ugandába és Tanzániába. Ezekben az országokban hatalmas hutu menekült táborok épültek, amelyek közül néhány tábort (fõleg Zairéban) a hutu Interahamwe tagjai tartottak ellenõrzésük alatt. Az Interahamwe a táborokból toborozta katonáit, meggyõzve a menekülteket arról, hogy megölik õket ha visszatérnek Ruandába. Az UNHCR és az NGO önkéntes dolgozói képtelenek voltak különválasztani a menekültek közül az ártatlanokat, illetve azokat akik a népirtásban részvettek. Ez igencsak bosszantotta a tutszi vezette ruandai kormányt, hiszen Ruanda minél hamarabb el akarta indítani a vizsgálatot a feltételezett népirtókkal szemben. Egy idõ után Zaire számára is terhessé váltak a hutu menekültek, így a zairei vezetés 1996-ban ragaszkodott ahhoz, hogy a hutuk visszatérjenek Ruandába. A menekültek közül sokan visszatértek hazájukba, de számos hutu maradt az Interahamwe kötelékében Zairében. 

Arushában (Tanzánia) a Háborús Bûnök Bírósága is az 1994-es népirtás elkövetéséért felelõs vezetõket próbálta rendszerbe venni. Ruandában 130.000 felnõtt, 2.000 fiú és 80 lány került a fõvárosi (Kigali) börtönbe, ítéletre várva. Nyilvános kivégzések és vallomásokkal beváltható kegyelem egyaránt szerepelt az igazságszolgáltatás menüjében. A vádalkukhoz hasonlítható módszerrel több mint kétezer vallomást tudtak kicsikarni a foglyokból. 

Eközben a hutu milicisták tovább támadták a katonai és a polgári célpontokat, illetve azon hutukat, akikrõl feltételezték, hogy együttmûködik a kormánnyal. A kormányerõk folytatták erõfeszítéseiket, hogy a támadásokat elnyomják. 

1998 júliusában az ENSZ közölte, hogy emberi jogi missziója megkezdte a munkáját Ruandában. A ruandai kormány arról panaszkodott, hogy a küldöttség nagyobb figyelmet szentel a megtorlásokra, mint magára a népirtásra. 

A háborús bûnösök elleni vizsgálatok folytatódtak. 1999 áprilisára az ENSZ által a ruandai háborús bûnök kivizsgálásáért alakított nemzetközi bírósága három személyt elítélt, s további harmincnyolcat õrizetbe vett. Ruanda a saját bíróságain keresztül is dolgozott: 124.000 embert tartóztattak le, amibõl áprilisra már 1282 esetet meg is hallgattak a bírák. Az ítéletek a börtönbüntetésektõl a halálbüntetésig terjedtek. A vádlottak között kormány hivatalnokok és egyházi vezetõk egyaránt szerepeltek.

A hutu szélsõségesek továbbra is aktívak voltak, a kormánynak nem sikerült elnyomni õket. A bosszúra éhes Interamhwe maradék tagjai egész Közép-Afrikában veszélyt jelentettek a civilekre: áldozataik sok esetben nyugati turisták voltak, fõleg 1998 augusztusa és 1999 márciusa között. A turisták között az amerikai és brit állampolgárok voltak a fõ célpontok. Az Interamhwe így akart bosszút állni az Egyesült Államokon és Nagy-Britannián, amiért a két ország 1990-ben támogatta a tutszi lázadók invázióját, ami késõbb háborúhoz vezetett. 
 
1999 áprilisában, a népirtás 5. évfordulóján az elsõ helyi választásokat tartották 1994 óta. Paul Kagame elnök-helyettes fogadalmat tett arra, hogy az országban több népirtás soha nem fordul elõ, és a ruandai hadsereg megvédi az országhatárt. Pierre-Celestin Rwigema közölte, hogy a kormánynak az elkövetkezendõ négy évben bele kell fognia a nagy választások szervezésébe és biztosítania kell az ország demokratikus mûködését. A miniszterelnök beszédében hangsúlyozta, hogy a demokrácia csak akkor verhet gyökeret Ruandában, ha az ország gazdasága is helyreáll. 

Júliusban Ruanda öt szomszédos országgal írt alá béke-megállapodást. Dél-Afrika és Ruanda vezetõi megegyeztek abban, hogy „közelebbi munkakapcsolatot” építenek ki és felveszik a harcot az etnikai és a faji intolerancia ellen. A két állam abban is megállapodott egymással, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy a Nagy Tavak régiójába békét és stabilitást hozzanak. 

Novemberben nehézségek származtak abból, hogy az ENSZ Nemzetközi Bûnügyi Bírósága elengedte azon korábbi ruandai kormány hivatalnokokat, akiket a népirtással kapcsolatban helyeztek vád alá. Szabadon bocsátásukat a bíróság azzal magyarázta, hogy túl hosszú ideig voltak börtönben anélkül, hogy az ügyüket tárgyalták volna. Az ügy kapcsán Ruanda elõször függesztette fel együttmûködését a Tanzániában található bírósággal. A bíróság fõügyésze, Carla del Ponte ezzel kapcsolatban kijelentette, hogy igyekszik tárgyilagos lenni, illetve felgyorsítani a bírósági procedúrákat.
 

Fejlemények

1999 decemberében napvilágot látott a Kofi Annan ENSZ-fõtitkár utasítására készített tanulmány, amely az ENSZ ruandai népirtás alatt tanúsított magatartását volt hívatott megvizsgálni. A tanulmány élesen bírálja Kofi Annant, amiért a fõtitkár ignorálta, hogy a mészárlás elõre megtervezett volt, illetve, hogy az ENSZ a mészárlás kezdetekor kivonult Ruandából. A jelentés ugyanakkor az Egyesült Államokat is hibáztatja, amiért az „helytelenül inaktív” volt a tutszik ellen elkövetett vérengzéskor. A tanulmány tíz olyan egyértelmûen világos figyelmeztetést vélt felfedezni, ami idõben jelezte, hogy a népirtást elõre eltervelték. Ezeket a figyelmeztetéseket látnia kellett volna a helyszínen tartózkodó megfigyelõknek. Az ENSZ Biztonsági Tanácsát is kritika érte. Az ENSZ és azon országok, amelyek katonái és önkéntes segítségnyújtói Ruandában tartózkodtak,akkor hagyták cserben az áldozatokat, amikor a legnagyobb szükségük lett volna a segítségre. A tanulmány leírja azt az esetet, amikor tutszik egy csoportja egy iskolában keresett menedéket. Ekkor a külföldi csapatok úgy hagyták el a helyszínt, hogy a menedéket keresõ tutszik azt higgyék, hogy a segítségükre érkezõ csapatok nem mentek el. Ezen a napon kétszáz tutszit mészároltak le. Az esetet a tanulmány szégyenletesnek minõsítette.  Kofi Annan elfogadta a tanulmányban foglaltakat, elismerte az ENSZ által elkövetett szisztematikus hibákat és saját „mély lelkiismeret-furdalásáról” tett tanúbizonyságot.

2000 januárjában a népirtás két áldozatának családja pert indított az ENSZ ellen, a gyilkosságokban való bûnsegédlettel vádolva a nemzetközi szervezetet. A hónap végén az ENSZ bírósága a hetedik ítéletét hozta meg, amelyben egy teagyár fõnökét ítélte életfogytig tartó börtönbüntetésre népirtásért és az emberiség ellen elkövetett bûncselekményért, beleértve a nemi erõszakot is. Jelenleg a világ számos országában (Anglia, Svájc, Belgium, Egyesült Államok stb.) folynak perek és vizsgálatok azon személyek ellen, akik a mészárlásokat követõen a bosszú és az igazságszolgáltatás elõl Európába és az USA-ba menekültek. 

A harcok sem csillapodtak Ruandában. Január elején  - egy viszonylagos stabilitást követõen -  az Interahamwe milíciái az ország észak-nyugati részén indítottak támadást, amelyben húsz ember életét vesztette. 
 

Ruanda és Uganda gazdasági érdekei Kongóban

2000 június elején a Kongó keleti felében fekvõ Kisangani városában ugandai és ruandai katonák csaptak össze. A véres ütközetben több mint 250 polgári személy vesztette életét, s a csata során Kisangani impozáns katedrálisát és több központi épületét lerombolták. Mint ismeretes, a ruandai katonák azért tartozkódnak a térségben, hogy a ruandai mészárlást követõen Ruandából elmenekült, a mészárlásért felelõs hutukat elkapják, s leszámoljanak a hutu Interahamwével. Ha azonban közelebbrõl is szemügyre vesszük Kongó természeti adottságait, s a ruandai katonák által megszállt területeket, azon nyomban más megvilágításba kerül Ruanda és Uganda célja. A ruandaiak által elfoglalt keleti rész ugyanis ásványkincsekben nagyon gazdag terület. A Kongóban fellelhetõ ásványkincseknek (arany, gyémánt, kobalt, réz, ón, mangán, cink, ólom, stb.) köszönhetõen Uganda és Ruanda jelentõs többletbevételhez jut, amivel egyrészt a háborút finanszírozza, másrészt...a politikai elit pénztárcáját gazdagítja. Ruanda fõvárosában (Kigali) arany-és gyémántügynökségek nyíltak, Észak-Kivu kávéit pedig Ruandán is Ugandán keresztül exportálják. Amíg a ruandaiak elsõsorban ex-Zaire keleti felét birtokolják, addig Uganda az északi részét tartja ellenõrzése alatt. James Kazini ugandai hadsereg parancsnok például már egy új provinciát hozott létre az ugandai katonák által elfoglalt északi részben (Az új provincia neve: Kibalelturi), s a területnek õ maga lett a kormányzója. Kigali pedig lényegében össze lett kapcsolva Dél-Kivu régójával, s a ruandai és az ex-zairei határ is már csak „elméletben” létezik. Ruanda gazdasági érdekei nemcsak a Kongóban könnyen fellelhetõ aranyra és gyémántra korlátozódik. Az ásványkincsek közül a nióbium 15 százaléka Afrikában található, az afrikai készlet 80 százaléka pedig éppen Kongóban. Tantál és kolumbium ugyancsak fellelhetõ Kivu régóban. A világ tantál készletének mintegy 80 százaléka Afrikában van, az afrikai készlet 80 százaléka pedig Kongóban. Ezek a speciális ásványkincsek nagyon jól tûrik a hideget és a forrót, illetve igen jól hasznosíthatók a nyújtható és ellenálló ötvözetekben. Számos beszámoló alapján nyilvánvaló, hogy ezen ritka ásványkincsek kongói kitermelését teljes mértékig Ruanda végzi a hadsereg és néhány nemzetközi cég (pl. a Kigaliban is képviselettel rendelkezõ amerikai Kenrow International of Gaithersburg) támogatásával. A tanzániai Daily Mail értesülése szerint (1999. jan. 14.) Kagame elnök-helyettesnek és James Kabare parancsnoknak több bányászati vállalatban és import-export cégben vannak érdekeltségei. A néhai Mobutu zairei elnök megbuktatásához vezetõ elsõ háború kirobbanása óta a konfliktus elemzõi több olyan bányászati vállalatot neveztek meg, akik a hadmûveletek pénzügyi támogatásáért cserébe elõnyös szerzõdésekhez jutottak Kongó keleti felében. Ilyen vállalat például az amerikai Barrick Gold Corporation, amelynek egyik részvényese az idõsebb George Bush volt amerikai elnök, illetve az ausztráliai Russel Ressources, akinek vezetõje David Agmon izraeli ex-tábornok. A kelet-kongói bizniszben ugyancsak érdekelt az ausztriai Krall és a kanadai Banro American Ressources. Az elsõ idõkben ezek közül a cégek közül néhányan szerzõdést kötöttek a Kabilához tartozó Comiex import-export társasággal (Kabila ekkor még lázadóvezérként tevékenykedett), s ezzel Kabila pénzelni tudta mozgalmát. Késõbb Gomában (Kivu régió „fõvárosa”) is alakult egy Sonex nevû cég, aki a régióban bányászott ásványkincsek értékesítésével foglalkozik. Az ásványkincsekben gazdag Kivu régióban tapasztalható gazdasági érdekek egyszerûen lehetetlenné tesznek mindenféle centralizációs törekvést a kongói vezetés és a nemzetközi közösségek részérõl.