Valamennyire enyhülni látszik a Sierra Leonét immár tíz éve uraló erõszak és káosz, amióta az ország a nemzetközi közösségek gyámságát élvezi, s a kormány minden egyes „leszerelõ” lázadónak 300 dollárt ígér. Mivel azonban az 1999 nyarán megkötött békemegállapodásban leírt feltételek eddig még nem valósultak meg, a harcok bármelyik pillanatban fellángolhatnak. 

Gyakorlatilag minden szõrnyûség tíz évvel ezelõtt kezdõdött, amikor a szomszédos libériai polgárháborúba beavatkozó nyugat-afrikai békefenntartók (ECOMOG) Sierra Leonéban alakították ki a bázisukat. A libériai lázadók vezére, Charles Taylor (ma Libéria elnöke) erre reagálva 1991-ben Sierra Leonéban egy második frontot nyitott. Így született meg Foday Sankoh vezetésével a Forradalmi Egység Frontja (RUF), és vele együtt a 
Sierra Leone-i polgárháború. Foday Sankoh és Charles Taylor érdekei találkoztak: Sankoh az ország korrupt vezetése ellen akart harcolni, s céljai elérésében a tanulatlan, perspektíva nélküli fiatalok személyeiben társakat, katonákat talált. Taylornak szintén érdekében állt bosszút állni a szomszédos állam vezetõin, amiért azok az ECOMOG-nak Sierra Leone területén engedélyezték az "letelepedést". Azzal, hogy Charles Taylor támogatta a RUF lázadóit, kirobbantotta azt a háborút, amely  - a szervezkedõ lázadók növekvõ száma és elszántsága miatt -  elõbb vagy utóbb úgyis kirobbant volna. De tény, hogy Sierra Leone a Libériában zajló polgárháború elsõ áldozatának tekinthetõ: a Libériában zajló események miatt végrehajtott IMF-kúra drasztikus gazdasági hatással volt a Sierra Leone-i társadalom nagy része, fõleg a szegény fiatalok számára.

A nyolc éve kezdõdött  Sierra Leone-i polgárháborúban végrehajtott gaztettek brutálisabbak, mint a Koszovóban elkövetett bûnök - nyilatkozta a konfliktus kapcsán Mary Robinson, az ENSZ Menekültügyi Fõbiztosságának (UNHCR) vezetõje. A béketeremtés nem könnyû feladat a nemzetközi közösségek számára, ugyanis nem lehet csupán a fegyverellátás leállításával megszüntetni a konfliktust. A lázadók (és mindazok akiknek érdekükben áll a káosz fenntartása) ukrán vagy dél-afrikai zsoldosokat alkalmazva elméletileg tovább tudnának harcolni a helyiek segítsége nélkül is. A jelenlegi békeszerzõdés megvalósításában is a gyémántok jelenléte okozza a legnagyobb gondot az ENSZ és azon országok számára, amelyeknek érdekében áll a rendezés (Nagy Britannia, Nigéria). Reményre az adhat csak okot, hogy Sierra Leone elég kis ország ahhoz, hogy a nemzetközi szervezetek alkalmasak legyenek megváltoztatni az események folyását. Sajnos a történések mást mutatnak: eddig valamennyi békekötési kísérlet elbukott, az 1996 november 30-án tetõ alá hozott Abidjani egyezményben foglaltak is csak papíron valósultak meg. Az 1999 július 7-ei Togóban megkötött Lomé-i egyezmény megvalósítása is nehéznek bizonyul. Ebben a Kelet-Afrikai Államok Közössége (CEDEAO), az ENSZ és az Afrikai Egység Szervezete (OUA) égisze alatt létrejött megállapodásban a kormány kénytelen volt kompromisszumot kötni az országot évek óta félelemben és terror alatt tartó RUF  vezetõivel: a megállapodás értelmében a magukat feladó lázadókat nem vonják felelõségre tetteikért, sõt, a békébe beleegyezõ RUF- vezetõknek magas állami posztot kínálnak fel, amely lehetõséggel a lázadók közül többen éltek is. Ezzel egy idõben a szõrnyûségeket átélt lakosságnak el kell fogadnia azt, hogy a családokat mészárló, megcsonkító bûnözõk amnesztiában részesülnek, a felelõsök pedig az újonnan alakult ideiglenes kormányban jutnak kulcspozícióhoz. Nem csoda, hogy Ahmed Tejan Kabbah elnök nem kifejezetten örült az egyezmény feltételeinek, de nem volt más választása, mint a lakossággal egyetemben elfogadni azokat. Az elnök valószínûleg emlékszik arra a szõrnyû idõszakra, amikor a lázadók 1999 januárjában majdnem teljesen elfoglalták Freetownt, miközben a várost védeni hivatott nigériai katonákat Nigéria  - az ország belpolitikájában végbement változások miatt -  majdnem hazarendelte. A Lomé-i egyezmény tehát egy utolsó esély arra, hogy Sierra Leonéban végre béke legyen, vagy legalább valami ahhoz hasonlatos dolog. De tekintettel az egyezmény aláírása körüli hercehurcára (a partnerek az aláírás pillanatában majdnem visszaléptek), a megállapodás megvalósulásának esélye kevés. 

 Elõször is a lázadófõnök Sankoh Freetownba való visszatérése nagyon hosszú idõt vett igénybe. Sankoh heteken át húzta az idõt Loméban majd Abidjanban, míg végül a regionális vezetõk elvesztették a türelmüket, s repülõgéppel indultak a „fõnök” keresésére. Ezt követõen az is idõbe telt, hogy a RUF-ból „kiszállt” vezetõk a kormánnyal megegyezzenek abban, hogy ki milyen posztot tölt majd be az egyesített kormányba. Idõközben pedig a RUF sehol sem állt a leszereléssel. A RUF vezérkarának „tökölésével” annyit azért sikerült elérni, hogy több lázadó katona - megunván a RUF-on belüli zavart -  kimászott a dzsungelbõl és önként leszerelt. Ebben közrejátszott a bizonytalanság is: a lázadókat nyugtalanította, hogy nem voltak tisztában azzal, hogy az újonnan alakult hatalom vajon elismeri-e õket vagy sem? A leszerelés mindenesetre sokba kerül: minden egyes, a fegyverét leadó lázadónak 300 dollárt „jutalmat” ígérnek. Bár számos „fenegyerek” megadta magát, a békefolyamatokon dolgozókat nyugtalanította, hogy a RUF még mindig toboroz embereket, s ami a legszomorúbb: gyermekeket. A kialakult furcsa helyzetet  Soren Jensen Peterson, az ENSZ Menekültügyi Bizottságának tagja a következõképpen jellemezte: „Ez az egyik legveszélyesebb periódus volt, egy üresség, amiben bármi megtörténhet.”

Novemberre a két lázadó frakció között Makeniben kirobbantak a harcok. A RUF katonái elüldözték a polgári lakosságot, ezzel még inkább megkérdõjelezve a béke mielõbbi megvalósításának halovány esélyeit. Természetesen Sankoh (aki ekkor már Freetown egyik nagy villájában sütkérezett) igyekezett minél kisebb jelentõséget tulajdonítani az eseménynek, arra hivatkozva, hogy ez esetben nem a kormányerõket és a békefenntartókat érte támadás, hanem a lázadók között alakult ki viszály. „Egy családi probléma” - nyilatkozta a RUF vezére, aki szerint a megállapodást csak akkor rúgta volna fel a RUF, ha az ECOMOG vagy a kormány mellett álló Kamajor nevû miliciák ellen intéz támadást.  Makeni lakosai (azaz az érintettek) nem osztották Sankoh véleményét. De akkor is problémás a dolog, ha netán tényleg a RUF emberei közötti ellentét eredményezte a polgári lakosság megfélemlítését. Ez esetben nem a békefolyamat, hanem maga a Loméi egyezmény kérdõjelezõik meg: ha Sankoh nem tud parancsolni a lázadók felett, akkor miért képviselte õket a megállapodás során? A dzsungelban ugyanis sorra új vezetõk tûnnek fel, akiknek semmiféle formális kapcsolatuk nincsen a kormánnyal és a nemzetközi közösségek képviselõivel. Tehát a megállapodás rájuk nem vonatkozik.

Jelenleg úgy tûnik, hogy a „veszélyes periódusként” jellemzett idõszakon már túl van az ország, azonban más tényezõk jelentkeznek akadályként. Az egyezményben szerepel, hogy szabad választásokat írnak ki, ahol a lázadó csoportok mint politikai pártok képviseltethetik magukat. Ez a kitétel végérvényesen  aláássa annak a lehetõségét, hogy a borzalmakért felelõs embereket a késõbbiekben felelõségre lehessen vonni. Továbbá problémát jelent "politikai" téren, mivel kicsi a valószínûsége annak, hogy ezen vezetõk valaha képesek lennének a demokrácia játékszabályai szerint eljárni.  Az optimisták igyekeznek a Sierra Leonéban zajló polgárháborút a szomszédos Libéria egykori polgárháborújával összehasonlítani, amely végül egy, a nemzetközi közösségek által ellenõrzött szabad választással végzõdött. A libériai végkifejlet forgatókönyvében a „polgárháborús bûnös”, Charles Taylor jutott hatalomra. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy vajon mi történt volna, ha nem Taylor nyeri a választásokat?  Valószínûsíthetõ, hogy folytatódott volna a háború. 

A Sierra Leone-i békefolyamatokban nagy szerepet játszik az ECOMOG, ezért e cikknek a második része az ECOMOG szerepérõl szól.

ECOMOG

Az ECOMOG kapcsán több elemzõ fejében felmerült a következõ kérdés: a belsõ konfliktussal küszködõ országok békéjének fenntartását, vagy a kormány védelmét tekinti céljának a  Nyugat-Afrikai Országok Gazdasági Közössége (CEDEAO) fegyveres szervezete, az ECOMOG? Erre a kérdésre keresem a választ a libériai polgárháborút azaz a Sierra Leone-i konfliktust nagy mértékben meghatározó eseményt felidézve.

1990-ben a West African States Ceasefire Monitoring Group (WASCMG), azaz a 16 országot magában foglaló CEDEAO néhai "békefenntartó" szervezete szembekerült a libériai polgárháború problémájával. A libériai konfliktus 1989 decemberében kezdõdött, amikor Charles Taylor, a National Patriotic Front of Liberia (NPFL) vezetõje,   Samuel Doe kormánya ellen lázadt fel. A polgárháború iszonyatos és elviselhetetlen kínszenvedéseket okozott a polgári lakosság számára, így a civilek az egyházzal egyetemben a CEDEAO-t kérték fel a konfliktus megoldására, a hadviselõ felek közötti közvetítõ szerepre. A segítségkérésre azért volt jogalapja a lakosságnak, mivel Libéria is tagja a CEDEAO-nak.  Az érdekesség az, hogy mielõtt a CEDEAO-t felkérték erre a szerepre, Nigéria (szintén tagállam) óriási buzgalommal, önként kezdeményezte, hogy elvállalja a közvetítõ szerepet. Amikor a Taylor vezette lázadók és a libériai hadsereg között a feszültség egyre  fokozódott, akkor Gána elnöke, Jerry Rawlings azt javasolta Nigériának, hogy avatkozzon be katonailag  a konfliktusba. 

1990-ben a Gambia fõvárosában, Banjulban megrendezett CEDEAO-csúcson Gambia, Gána, Nigéria, Mali,Togo, Elefántcsontpart, Sierra-Leone és Guinea közremûködésével egy olyan bizottságot hoztak létre, mely a libériai konfliktus megoldásának feladatával lett megbízva. Ez a bizottság  - ugyanezen a banjuli csúcson- végül egy békefenntartó fegyveres szervezetté vált, melynek feladata, hogy egyezkedés céljából meghívja a hadviselõ feleket, valamint katonai kontingenseket küldve Libériába a két rivális fegyveres csoport közé álljon, s biztosítsa a tûzszünetet. A frissében született afrikai békefenntartó szervezet (ECOMOG) elkötelezettsége is egyértelmû volt: semlegesnek maradni, s csak önvédelmi esetben élni a fegyveres akciókkal. A végsõ cél pedig kizárólag a tûzszünet fenntartására szorítkozott.

Ahogy Tshitenge Lubabu Afrika-szakértõ fogalmazott, az afrikai történelem során ez volt az elsõ olyan alkalom, amikor az afrikaiak arra kötelezték magukat, hogy megtalálják a közös hangot és eszközt saját problémáik megoldására. Az Ecomog azonban közel sem úgy valósult meg, ahogy azt kitalálták. A békefenntartó szervezet már a megalakulásának kezdete óta kettéosztotta az addig egységes CEDEAO-t. Egyes megfigyelõk szerint a gazdasági közösség széthúzásának oka ott keresendõ, hogy a 16 államból 7 állam által alkotott szervezet nem képes arra, hogy saját akarata szerint bírja kötelezettségre a többi államot.  Ennél azonban sokkal inkább találóbb az az okfejtés, mely szerint a szakadás oka, hogy egyes államok vezetõi (mint például a Taylort támogató Félix Houphouet-Boigny elefántcsontparti elnök) rossz szemmel tekintettek (s tekintenek mind a mai napig) Nigériára, amiért az ECOMOG teljes létszámának felét nigériai katonák alkotják. Így a nézeteltérés hamar az anglofonok és a frankofonok közötti veszekedéssé fajult. 

A CEDEAO-n belüli vita abból is fakad, hogy az Egyesült Államok vezetõi (akik hosszú ideig meg voltak róla gyõzõdve, hogy Charles Taylor az az ember, akinek Samuel Doe-t helyettesítenie kell) megváltoztatták a Taylorról alkotott pozitív véleményüket, miután megtudták, hogy az NPLF fõnökét (azaz Taylort) Líbia támogatja. Az amerikai diplomácia véleménye olyannyira megváltozott, hogy Taylort a végén már ellenség tekintették. Az Egyesült Államok annak érdekében, hogy Taylort eltávolítsa, megkereste Houphouet-Boigny elnököt, aki azonban nem állt kötélnek a "szövetségesdis-játékban", mivel ki nem állhatja Doe-t. Így az amerikaiak Nigériának vették az irányt, ahol 50 millió dolláros támogatást és logisztikai segítséget ígértek annak fejében, hogy a katonai hadmûvelet sikerüljön Nigériának.

Mindeközben az ECOMOG (nigériai katonai "többlettel") 1990 augusztus 24-én megszállta Libériát, de ahelyett, hogy a valódi feladatát (konfliktus-kezelés, közvetítés a hadviselõ felek között) látta volna el, a nigériai-amerikai terv került elõtérbe. Az ECOMOG alapelvét (semlegesnek maradni) felrúgva a beavatkozás nagyon hamar Taylor-ellenes nigériai politikába fordult át. A fennálló feszültség  - paradox módon pont az ECOMOG-nak köszönhetõen -  olyannyira megerõsödött, hogy a CEDEAO tagállamainak vezetõi a libériai konfliktus megoldásának céljából egy új találkozó összehívása mellett döntöttek.

1990 októberének végén (miután már az illetékes vezetõk négy csúcstalálkozót bonyolítottak le) Yamaoussoukroban több "befolyásosabb" személyiség  - például Jimmy Carter amerikai ex-elnök -  közbelépésének hatására Taylor elfogadta, hogy az ECOMOG Libéria teljes területére (ki)terjeszkedjen. A libériai konfliktust lezárni hivatott, november 27-én és 28-án Bamakoban tartott  maratoni egyezkedés (36 óra) végeredménye egy tûzszüneti megállapodás volt. Másik lényeges pontja volt a bamakoi tárgyalásnak, hogy elfogadták Charles Taylor azon követelését, hogy az ECOMOG ne csak Libériában, hanem más országokban is jelen legyen. Annak ellenére, hogy a tárgyaló felek békefenntartásról beszéltek, mindenki tisztában volt azzal, hogy az ECOMOG már réges-régen túllépte az alapokmányába foglalt szerepvállalását: a békefenntartást elõbb egy katonai intervenció, majd egész egyszerûen a terület elfoglalása követte. 

A libériai polgárháborúnak végül az Abujában aláírt békemegállípodás vetett véget 1996 augusztusában. A békekötést ezúttal már az amúgy hajthatatlan Taylor is támogatta, de a frakciók lefegyverzése nagy mértékben az újonnan kinevezett nigériai tábornoknak, Victor Malunak volt köszönhetõ.  1997 július 19-én Libériában szabad választásokat tartottak. A történelem fura ironiája, hogy a választásokat az a Charles Taylor nyerte meg, aki a több mint 150.000 ember életét követelõ polgárháborút kirobbantotta, s amely konfliktusban a polgári lakosság szenvedett a legtöbbet: a háború alatt 3 millió libériai menekült külföldre. Egyes elemzõk azt is a sors számlájára írják, hogy éppen az ECOMOG közremûködésével sikerült Taylornak hatalomra jutnia. Az újdonsült elnök oly módon köszönte meg az ECOMOG szerepvállalását, hogy a békefenntartó csapatok minél elõbbi kivonulását kezdeményezte. 
 
 

<<< Sierra Leone