Belgium egykori gyarmatáról, a közép-afrikai ország függetlenséggé válása után (1960 júliusában) meggondolatlanul vonult ki, káoszt és bizonytalanságot hagyva maga mögött. A kivonulással szinte egy idõben a hadseregben lázadás tört ki a belga tisztek ellen. Joseph Mobutu ezredest a hadsereg vezetõjének nevezték ki. Mobutu 1960 szeptemberében, majd 1965-ben államcsínyt hajtott végre. Kongó (Afrika legnagyobb országának neve ezt követõen Zaire lett) a hidegháborúban az USA szövetségesévé vált. Az Egyesült Államok a hidegháború ideje alatt „távháborút” vívott Angolában és Namíbiában a Szovjetunió ellen. 

1995-ig az ország gazdasági és politikai érdekek miatt dúló hatalmi harca fõleg a zaire-i csoportok és a hutu lakosok között zajlott. Az egyensúly akkor változott meg, amikor a hutuk a Ruandából érkezõ mintegy egymillió hutuval közösen léptek fel a tutszi etnikai csoport, a Banyamulenge ellen. Amikor 1996-ban a Banyamulenge tagjainak azt parancsolta a helyi kormány, hogy hagyják el a 200 éve lakott területeket, a tutszikból álló Banyamulenge fellázadt a hutuk ellen, s más kormányellenes erõkhöz csatlakozva megalakították a Demokratikus Erõk Szövetsége a Felszabadulásért (ADLF) nevû szervezetet. 

A Laurent Kabila veterán gerilla vezette ADLF ekkor Uganda és Ruanda támogatását élvezve több jelentõs területet foglalt el, míg végül 1997 májusában a fõvárost, Kinshasát is bevette. 37 év durva zûrzavaros állapot után Laurent Kabilát megválasztották elnöknek.  (Mobutu számûzetésbe menekült, majd néhány hónappal késõbb meghalt.) Az ADLF Zairét Kongói Demokratikus Köztársasággá keresztelte át (DRC, vagy Congo DR).

A helyzet ingataggá vált, amikor Kongó keleti részében ruandai katonák vették át az irányítást. 1997 november végére a fõvárosban és a fõváros körül rivális katonai egységek csaptak össze, s egyértelmûvé vált, hogy az új és tapasztalatlan kormány nem ura a helyzetnek. A ruandai hadseregnek ekkor már komolyan kételkedett Kabila vezetõi képességeiben, illetve egyre ellenszenvesebben tekintett a rendõrségre, ami etnikai alapon szervezõdve, fõleg tutszikból állt. 

Az ENSZ megpróbált vizsgálatot indítani, hogy kiderítse, mi is történt valójában az ADFL kampányolásakor, amely során több ezer hutut mészároltak le, megbosszulva az 1994-es ruandai mészárlást, melynek több mint félmillió tutszi esett áldozatául. Kabila az ENSZ-vizsgálatokat elkerülvén igyekezte az idõt húzni, de a vizsgálatok  végül decemberben kezdetét vették. Az ENSZ nyomozói 1998 áprilisában távoztak Kongóból, s arról panaszkodtak, hogy munkájukat nem segítette, sõt, kizárólag akadályozta a kormány. 

Laurent Kabila elnyomással, korrupcióval és nepotizmussal fémjelzett 14 hónapos elnöklésének egy fegyveres lázadás vetett véget 1998 augusztusában, nem sokkal azután, hogy Kabila arra kérte a ruandai tutszikat, hogy hagyják el az országot. Azok a lázadók, akik az elnök megbuktatását kívánták, Kongói Szövetség a Demokráciáért néven politikai egységet hoztak létre több mint húsz katonai és politikai vezetõvel, beleértve Ernest Wamba dia Wamba történelem professzort is. 

Mikor az valaha Kabilával szövetkezõ Ruanda által támogatott lázadók Kinshasát közelítették meg, az idõközben szövetségeseket cserélt Kabila megvédésére Afrika más országaiból (Zimbabwe, Namíbia, Csád, Angola és Szudán) érkeztek fegyveres csapatok. Számos, a ruandai mészárlás elkövetõiként ismert katona (Interahamwe) állt már ekkor Kabila oldalán. A háború hihetetlenül brutálissá vált, mindennaposak voltak a lincselések és a kivégzések. 

A decemberben Párizsban megrendezett csúcstalálkozó áttörést ígért: Kofi Annan ENSZ-fõtitkárnak sikerült a szembenálló feleket egy tûzszüneti megállapodásra rábírni . Igen ám, de az újonnan alakuló Kongói Felszabadítási Mozgalom (MLC) milliárdos üzletember vezetõje, Jean-Pierre Bemba nem bonyolódott bele a tárgyalásokba. Az MLC hangsúlyozta: addig folytatják a harcot, ameddig Laurent Kabilát el nem távolítják a hatalomból. A konfliktus folytatódott mindazon országok részvételével, akik idõközben belekeveredtek a polgárháborúba. 

1999 márciusában a lázadók már az ország egyharmadát az ellenõrzésük alatt tartották. Ettõl függetlenül a békefolyamatokra erõfeszítéseket tettek, és áprilisban Kabila és Muszeveni (Uganda elnöke) Líbia közvetítésével békemegállapodást írt alá. A békemegállapodás magában foglalta a tûzszünetet, a külföldi csapatok Kongóból történõ kivonulását, valamint egy független afrikai békefenntartó erõ alkalmazását. De ez az egyezmény is megkérdõjelezõdött, ugyanis a felek sem idõpontokat, sem részleteket nem rögzítettek annak kivitelezésében. 

Májusban Csád visszahívta a Kabila kormányának megsegítésére Kongóba vezényelt csapatait. A lázadók oldalán szintén szakadás történt: az egyik oldalon azok álltak, akik megegyezésre kívántak jutni Kabilával, a másik oldalon pedig azok, akik a háború folytatása mellett tették le voksukat. Wamba professzort Dr. Emile Ilunga váltotta fel, mint az RCD vezetõje, igaz, Wamba továbbra is saját frakciójának a vezetõje maradt. 

Júniusban erõfeszítéseket tettek Lusakában (Zambia) annak érdekében, hogy egy olyan megállapodást hozzanak tetõ alá, amely e bonyolult konfliktus minden egyes aspektusát átfogja. A tûzszüneti megállapodás tervezetét júliusban hat afrikai ország védelmi minisztere írta alá, s egy részleges tûzszünet az aláírást követõen szinte azonnal érvényesült is. De ez a megállapodás is fogyatékosnak bizonyult, mivel nem írták alá a lázadó vezérek, illetve néhány olyan ország vezetõi, akik szintén belekeveredtek a háborúba. Kongó keleti részén újabb harcok robbantak ki és nagy számban érkeztek menekültek Tanzániába. A menekültek elmondásai szerint azért voltak kénytelenek elhagyni otthonaikat, mert a lázadók által ellenõrzött régióban etnikai háború tombol. 

Augusztus elsején Jean-Pierre Bemba és az MLC a háborút lezáró békemegállapodást írt alá, ugyanakkor jelezte, hogy ha az RCD nem írja alá a megállapodást, folytatni fogják a harcokat. A békefolyamatokat az is nehezítette, hogy egy, a Kongó északi részében végrehajtott légitámadások során ötszázan életüket vesztették. Egy hétig tartó harc tört ki északon a ruandai és az ugandai csapatok között. Ezen korábbi szövetségesek mindegyike támogatta valamelyik békétlen RCD frakciót. Egyik ország sem tudott, illetve mind a mai napig nem tud dûlõre jutni abban a kérdésben, hogy hogyan szeretne véget vetni a háborúnak: Ruanda addig szeretett volna harcolni, amíg valamennyi Interahamwe harcost le nem fegyverez és fel nem oszlatja õket, Uganda érdekében viszont egy gyors kivonulás állt. Annyi bizonyos, hogy mindkét országot komoly gazdasági érdekek is motiválják abban, hogy Kongóban tartózkodjanak. 

Augusztus 31-én végül megtört a jég: Dél-Afrika és Zambia közvetítésével megszületett az a tûzszüneti megállapodás, amelyet minden érintett vezetõ aláírt, beleértve Emile Ilungát és Ernest Wamba dia Wambát is. Az aláírásra sor került, de a megállapodás kivitelezése kapcsán nézeteltérések merültek fel. A helyzet továbbra is feszült volt a rivális frakciók és szövetségeseik között. Az örökösen fennálló veszély az ENSZ katonai megfigyelõit is feltartotta. 

Novemberben két lázadó csoport bejelentette, hogy folytatják a harcot Kabila kormánya ellen, miután Kabila csapatai támadást intéztek ellenük. Jean-Pierre Bemba (MLC) kijelentette, hogy Kabila megszegte a tûzszüneti megállapodást. Ernest Wamba dia Wamba ugyanezért panaszkodott. „Kabila nyilvánosan a háborút választja”, nyilatkozta ekkor egy lázadócsoport szóvivõje. A Joint Military Comission vállalkozott arra, hogy az ügyben nyomozást végez. Idõközben Kin-Kiey Mulumba lázadó képviselõ is panaszt tett, hogy Kabila megszegte a tûzszüneti egyezséget: elmondása szerint a kormány bombázókat, golyószórókkal felszerelt helikoptereket és nehézágyúkat bevetve próbálta meg elvágni a lázadók vonalait, hogy összekapcsolódjon a Zimbabwébõl érkezõ, Kabila támogatására sietõ csapatokkal. 

A feszültségek ellenére az ENSZ Biztonsági Tanácsa jóváhagyta, hogy 500 megfigyelõ menjen a térségbe, habár alkalmazásuknak idejét nem fixálták. A Lusakai Egyezményben szerepelt, hogy a ENSZ megfigyelõket küld Kongóba, de Kabila  - ahol tudta -  gátolta a megfigyelõk munkáját. 
 

Fejlemények 

Januárban Jean-Pierre Bemba (MLC) arról számolt be, hogy az MLC mintegy 200 kormánykatonát ölt meg egy, a Kongó-folyó mentén zajló incidens során. A hónap végén újabb jelentések adták hírül, hogy Kabila katonáinak támadásait a lázadók sikeresen visszaverték.

Februárban a Médecins Sans Frontiers (M.S.F, Orvosok Határok Nélkül) nemzetközi szervezet jelentése szerint Ituriban, Hema és Lendu között törzsi összecsapások voltak, amelynek során nyár óta több mint ötezren estek áldozatul, és mintegy 150.000 ember volt kénytelen elmenekülni. Az MSF arról is beszámolt, hogy több esetben támadások érték tagjaikat. Az említett területet ellenõrzése alatt tartó Kongói Szövetség a Demokráciáért  - sûrû bocsánatkérés közepette -  felhívást tett közzé, hogy az övezetben ne akadályozzák az NGO munkáját. 

Jelenleg a harcok egy kb. nyugat-európai méretû részben folytatódnak, annak ellenére, hogy a felek aláírták a békemegállapodást.  Kabila és a támogatói (beleértve az Angolából, Namíbiából és Zimbabwébõl érkezõ katonákat) Kongó nyugati részét ellenõrzik. A három jelentõs lázadó csoport és háttországaik (Uganda, Ruanda) az ország keleti felét tartják ellenõrzésük alatt. Februárban az ENSZ Biztonsági Tanácsa engedélyezte, hogy az ENSZ missziójának keretében 5500 embert küldjön a térségbe. 

Ruanda és Uganda gazdasági érdekei Kongóban

2000 június elején a Kongó keleti felében fekvõ Kisangani városában ugandai és ruandai katonák csaptak össze. A véres ütközetben több mint 250 polgári személy vesztette életét, s a csata során Kisangani impozáns katedrálisát és több központi épületét lerombolták. Mint ismeretes, a ruandai katonák azért tartozkódnak a térségben, hogy a ruandai mészárlást követõen Ruandából elmenekült, a mészárlásért felelõs hutukat elkapják, s leszámoljanak a hutu Interahamwével. Ha azonban közelebbrõl is szemügyre vesszük Kongó természeti adottságait, s a ruandai katonák által megszállt területeket, azon nyomban más megvilágításba kerül Ruanda és Uganda célja. A ruandaiak által elfoglalt keleti rész ugyanis ásványkincsekben nagyon gazdag terület. A Kongóban fellelhetõ ásványkincseknek (arany, gyémánt, kobalt, réz, ón, mangán, cink, ólom, stb.) köszönhetõen Uganda és Ruanda jelentõs többletbevételhez jut, amivel egyrészt a háborút finanszírozza, másrészt...a politikai elit pénztárcáját gazdagítja. Ruanda fõvárosában (Kigali) arany-és gyémántügynökségek nyíltak, Észak-Kivu kávéit pedig Ruandán is Ugandán keresztül exportálják. Amíg a ruandaiak elsõsorban ex-Zaire keleti felét birtokolják, addig Uganda az északi részét tartja ellenõrzése alatt. James Kazini ugandai hadsereg parancsnok például már egy új provinciát hozott létre az ugandai katonák által elfoglalt északi részben (Az új provincia neve: Kibalelturi), s a területnek õ maga lett a kormányzója. Kigali pedig lényegében össze lett kapcsolva Dél-Kivu régójával, s a ruandai és az ex-zairei határ is már csak „elméletben” létezik. Ruanda gazdasági érdekei nemcsak a Kongóban könnyen fellelhetõ aranyra és gyémántra korlátozódik. Az ásványkincsek közül a nióbium 15 százaléka Afrikában található, az afrikai készlet 80 százaléka pedig éppen Kongóban. Tantál és kolumbium ugyancsak fellelhetõ Kivu régóban. A világ tantál készletének mintegy 80 százaléka Afrikában van, az afrikai készlet 80 százaléka pedig Kongóban. Ezek a speciális ásványkincsek nagyon jól tûrik a hideget és a forrót, illetve igen jól hasznosíthatók a nyújtható és ellenálló ötvözetekben. Számos beszámoló alapján nyilvánvaló, hogy ezen ritka ásványkincsek kongói kitermelését teljes mértékig Ruanda végzi a hadsereg és néhány nemzetközi cég (pl. a Kigaliban is képviselettel rendelkezõ amerikai Kenrow International of Gaithersburg) támogatásával. A tanzániai Daily Mail értesülése szerint (1999. jan. 14.) Kagame elnök-helyettesnek és James Kabare parancsnoknak több bányászati vállalatban és import-export cégben vannak érdekeltségei. A néhai Mobutu zairei elnök megbuktatásához vezetõ elsõ háború kirobbanása óta a konfliktus elemzõi több olyan bányászati vállalatot neveztek meg, akik a hadmûveletek pénzügyi támogatásáért cserébe elõnyös szerzõdésekhez jutottak Kongó keleti felében. Ilyen vállalat például az amerikai Barrick Gold Corporation, amelynek egyik részvényese az idõsebb George Bush volt amerikai elnök, illetve az ausztráliai Russel Ressources, akinek vezetõje David Agmon izraeli ex-tábornok. A kelet-kongói bizniszben ugyancsak érdekelt az ausztriai Krall és a kanadai Banro American Ressources. Az elsõ idõkben ezek közül a cégek közül néhányan szerzõdést kötöttek a Kabilához tartozó Comiex import-export társasággal (Kabila ekkor még lázadóvezérként tevékenykedett), s ezzel Kabila pénzelni tudta mozgalmát. Késõbb Gomában (Kivu régió „fõvárosa”) is alakult egy Sonex nevû cég, aki a régióban bányászott ásványkincsek értékesítésével foglalkozik. Az ásványkincsekben gazdag Kivu régióban tapasztalható gazdasági érdekek egyszerûen lehetetlenné tesznek mindenféle centralizációs törekvést a kongói vezetés és a nemzetközi közösségek részérõl.